Blazovich László: Demográfia, jog és történelem. Válogatott tanulmányok - Dél-Alföldi évszázadok 31. (Szeged, 2013)
III. KÖZÉPKORI ÖRÖKHAGYÓK
rónák a szláv szolgáló leányaikat csúfolódva gotoknak (tótoknak) nevezik, ha valami miatt neheztelnek rájuk, sőt a szlávok Balkánra érkezéséről írva nem felejti el elmondani: az ott lakó illír népeket leigázták, és azok később átvették a szláv nyelvet is a hódítóktól.14 Szerzőnk egyébként, mint humanista kortársai, szívesen időz el nyelvi, nyelv- történeti fejtegetéseket tartva művében. A magyarságra számos általánosító megjegyzést is tesz mintegy jellemezve a népet tulajdonságainak bemutatásával, nem egyszer mások beszédébe szőve tesz megállapításokat. E vélemények általában felszínesnek tűnnek, sohasem vonatkoznak az egész népre, némi valóságmagvuk mégis van, a korabeli közgondolkodásnak jegyeire utalnak, és tükrözik a kalocsai humanista kör szemléletmódját is. Valójában ritkán jut túl a magyarokról kialakult közhely jellegű megállapításokon. Beatrix trónigényének és Fili- pecz János váradi püspök szerzetes rendbe vonulásának tárgyalásakor írja: „a magyarok, a csehek, a lengyelek az itáliaiakkal szemben annyira ellenségesek, hogy csaknem ugyanúgy gyűlölik őket, mint a zsidókat, azoknak leginkább ravaszságát és kapzsiságát nem állhatják. Azoknak a népeknek az itáliaiakkal kapcsolatos eme véleménye — úgy vélem — onnan származik, hogy egykor bizonyos római papok a pápa parancsára a szomszéd népeknél járván látszólag vallásos célokra úgy csikartak ki pénzösszegeket, hogy a kapzsiságnak, rablásnak semmilyen módját nem mellőzték.”15 Azon időtől kezdve, amikor eleink megjelentek a Kárpát-medencében és Európában, részint a vad és barbár, részint a harcias nép jelzőt biggyesztették rájuk a mindenkori kortársak. Egyrészt idegen voltuk, szokásaik, nyelvük stb., másrészt pedig a kalandozó és más későbbi hadjáratok miatt. Ezen sztereotípiák megjelennek a visnjicai apát szemléletében is, ám abban a gondolatban, hogy csak a magyarok képesek sikerrel szembeszállni a törökkel és megvédeni a keresztény népeket: a „Magyarország a keresztény Európa védőbástyája” szemlélet fogalmazódik meg, amint az alábbi példák igazolják. A Corvin János elleni támadás alkalmával következett be a dunaföldvári monostor (Tolna vm.) kifosztása és a földvári apát fegyveres fellépése. Közben megjegyzi róla: „[...] jóllehet dalmata származású volt és ragusai polgár [...] mégis sokat tanult annak az országnak a vadságából.”16 Filipecz püspök mondja a magyarokról Ulászlónak: „meg kell tehát ismerned a magyarok természetét, és alaposan megismervén azoknak a szokásait, akikről méltán állítják, hogy sok vadság rejtőzik bennük, úgy kell rajtuk uralkodnod, hogy szeretve, egyszersmind félve tiszteljenek téged, és csodálatra méltónak tartsanak.”17 Miksa király 1490-ben az alábbi módon buzdította katonáit Ausztria visszafoglalására: „[Ausztria] örömrepesve várja a visszatérését hozzám, és 14 Uo. 118-119. p. 15 „[...] Italis Hungari. Bohemi ac Poloni adeo insensi sunt, ut illos eodem fere odio, quo et ludaeos prosequantur, eorum maximé [...] calliditatem atque avaritiam perosi. Quam profecto opinionem de Italis, inde natam esse illis gentibus arbitror, quia aliquando quidam Romani sacerdotes, iussu summi Pontificis, ad circumistranas regiones accedens, adeo ab illa natione nummos per speciem religionis extorserunt, ut ullum avaritiae ac latrocinii genus praetermiserint.” SRH. V. 126-127. p. 16 „[...] Licet esset Dalmata natione, civisque Rhacusanus [...] multum tarnen eo, quod in Hungária inveteraverat, de regionis hauserat immanitate.” SRH. V. 131. p. 17 „Est igitur tibi noscendum Hungarorum ingenium, moresque eorum penitus animadvertendi, qui quidem multum lupi in se haud falso dicuntur habere, atque ita his imperandum, ut te, amando simul et timendo, venerentur admirationeque dignum putent.” SRH. V. 139. p 401
