Blazovich László: Demográfia, jog és történelem. Válogatott tanulmányok - Dél-Alföldi évszázadok 31. (Szeged, 2013)
II. KÖZÉPKORI MEZŐVÁROSOK ÉS VÁROSLAKÓK AZ ALFÖLDÖN
Miután a régészeti terepbejárások eredményei alapján bizonyítottuk, hogy a régió belseje is lakott volt, valamint az oklevélbeli gyakoribb előfordulások a vízparti, rétsági helyek nagyobb sűrűségét igazolták, vizsgáljuk meg a településhálózat vertikális elrendeződését. A tárgyalt időszakban nagyságukat, igazgatási szerepüket és gazdasági erejüket illetően is a közigazgatási, egyházszervezeti központok álltak a struktúra élén. Közülük három: Csanád, Csongrád és Szeged a vidéket határoló főfolyók túloldalán helyezkedett el, de hatókörükbe tartozott vidékünk egy része, miként Arad körzete átnyúlt a Maros déli oldalára is. Az igazgatási központokról az alábbiakat írja Idrisi: „Csanád [...] virágzó, szép és civilizált város. Csongrád nagy és virágzó város, vásárokkal és mindenféle gazdagsággal.”9 A Kora-Árpád-kor piachelyeit (fórumait) is megtaláljuk. Ilyen volt az Arad megyei, Maros melletti Szombathely, (Hód)vásáshely, továbbá Makó és Tompos piacáról is van tudomásunk a Csanád nemzetség 1337. évi osztályleveléből.10 A Rétség, később a Mezőség területén is számos 100-350 lelket számláló óriásfalu állt. Első híradásunk a dömösi egyház 1138-ban keletkezett adományleveléből származik létezésükről.11 Az oklevél szerint a Kurca parti Leng faluban 53 szolga nevét, a Gyulavarsánd melletti Batán 28, a Szentes melletti Ecseren 66, az Öcsöd közelében volt Bábócán 15, Décsén 14, Kuhtén 7, Damagon 6, Sajtiban (ma: Seitin, Románia) 25, a Fehér-Körös túloldalán lévő Tamáczon 36 szolga nevét jegyezték fel. Imre király oklevelében, amelyben megerősítette és felsorolta az aradi egyház számára valamennyi birtokát 1202-03 között, ugyancsak számos nagyobb település került elő.12 A nagyobb települések számát gyarapította Hód is, és a Tisza túlsó oldalán Tápénak és Győnek ugyancsak népes lakossága volt.13 Ha az összeírt nevek alapján a hagyományos 5-ös szorzószámmal a lakosságszámot megállapítjuk, azt tapasztalhatjuk, hogy több 100- 350 lakost számláló település volt található vidékünkön. Az „óriásfalvak" átlagosnál nagyobb száma jellemző sajátossága a Körös-Tisza-Maros-köz középkori településképének. Kialakulásukat a tágas, jól művelhető határ tette lehetővé elsősorban. Közülük némelyik a későbbiek során mezővárossá vált, pl. Hódvásárhely, de ez egyáltalán nem jellemző példa, létüket nem valamiféle központi szerepnek, hanem kifejezetten a mező- gazdaság lehetőségeinek köszönhették. Közülük nem egy, pl. Leng és Ecser a tatárjárás után semmiféle jelentősebb szerepet nem játszott. A középkori településrendről írott munkáikban Szabó István és Maksay Ferenc is feltételezték ilyen jellegű települések meglétét ott, ahol erre feltételek adódtak.14 9 Elter István: Magyarország Idrisi földrajzi művében (1154). Kézirat. (Megjelent az alábbi bibliográfiai adatokkal in: Acta Universitatis Szegediensis de Attila József Nominatae. Acta Historica 82. Szeged, 1985. 53-63. p.) 10 Anjou-kori okmánytár. Codex diplom. Hungarius Andegavensis. Szerk.: Nagy Imre, Tasnádi Gyula. I-VII. Budapest, 1878-1920. (A továbbiakban: Nagy Imre). 1880. III. 365-366. p. 11 Magyar Nyelv 1936. 132., 133., 135., 203. p. 12 Szentpétery Imre: Oki. 1923. 127. p. 13 Magyar Nyelv 1936. 132-135. p. 14 Szabó István: A falurendszer kialakulása Magyarországon (X-XV. század). Budapest, 1971. (A továbbiakban: Szabó István 1971.) 189-203. p.; Maksay Ferenc: A magyar falu középkori településrendje. Budapest, 1971. (A továbbiakban: Maksay Ferenc 1971.) 35-47. p. 317
