Blazovich László: Demográfia, jog és történelem. Válogatott tanulmányok - Dél-Alföldi évszázadok 31. (Szeged, 2013)

II. KÖZÉPKORI MEZŐVÁROSOK ÉS VÁROSLAKÓK AZ ALFÖLDÖN

A KISKUNSÁGI KUNOK ÉS SZEGED A 15. SZÁZADBAN

ÉS A 16. SZÁZAD ELSŐ FELÉBEN

Mint ismeretes, a kunok 13. századi második betelepítésük (1246) után azon területeket kapták az uralkodótól, IV. Bélától, amelyeken később, 1279-ben a két kun törvény keletkezése idején is éltek. A Duna és Tisza közötti, a Körös folyó melletti, a Maros Körös közötti és a Maros Temes közötti szálláshelyek közül bennünket a jelen dolgozatunkban az első, a Duna-Tisza közi szálláshely történetének alakulása érdekel, ehhez kívánunk néhány megjegyzést tenni.

Bár a 13. század közepétől jobbára kunok által benépesített vidék a Duna-Tisza közének déli része, az állandó kun lakhelyek csak a 14. század végére alakultak ki. Területünkre és más helyekre nézve is a székek (bírósági szervezet elnevezése) írásos forrásokban való megjelenésével hozza kapcsolatba a kutatás a megtelepedés tényét1. Ettől az időtől kezdve találunk néhány adatot az itt élő kunokra vonatkozóan az okleveles anyagban. Itt kell megjegyeznünk azt a tényt, hogy a Dél-Alföld területére vonatkozóan a 15. századig rendkívül esetlegesen maradtak fenn források. Addig főként a nagybirtokos nemzetségek osztályleveleiből értesülhetünk a régió történetéről, a társadalom alsóbb rétegeinek tagjai, így a kunok is, ritkán fordultak a hiteles helyekhez jogi ügyleteik írásos megörökítésének igényével. Az állandósuló lakóhelyek körül a népszaporodás következtében egyre szűkült a földterület, ezáltal nemcsak a szántóknak, hanem a legelőknek is nőtt az értékük, hiszen a jó bevételt biztosító marhatenyésztés színterei voltak. Birtoklásuk biztosítása egyre fontosabbnak tűnt az ott lakók számára. Különösen így volt ez a Halas és Kecskemét szék kunjai és Szeged város polgársága számára, akik mint királyi népek a számukra fontos pusztákat, a nagy állattartás üzemhelyeit, biztosítani szerették volna maguk számára uruktól, a királytól.

Talán nem véletlen egybeesés az, hogy Mátyás király az 1473. augusztus 24-én Budán kiadott oklevelében a kunoknak, a november 9-én Diósgyőrben kibocsátott oklevelében pedig a szegedieknek adott engedélyt a Duna-Tisza közi puszták használatára.

Augusztus 24-én Both László és Domokos majosszállási (majsai) kun kapitányok kaptak engedélyt arra, hogy a halasi székhez tartozó Csólyosszállása, Fehértó, Mayos- szállása, Kömpöcszállása és más ide tartozó szállásokat benépesítsenek. November 9- én viszont a szegediek nyertek engedélyt arra, hogy a Duna-Tisza közötti területen a Homokságon, amely e vidék belső az árvizektől mentes része volt, a kunokkal egyenlő használati jogokkal éljenek. Sőt az oklevél záró részében az uralkodó azt is hozzáteszi, hogy a fekete földeken és a homokon egyaránt.2

1 Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. E-H. Budapest, 1987. 527- 532. p.

2 Reizner JÁNOS: Szeged története IV. Oklevéltár Név- és tárgymutató. Szeged, 1900. 71-72. p.

231