Blazovich László: Demográfia, jog és történelem. Válogatott tanulmányok - Dél-Alföldi évszázadok 31. (Szeged, 2013)
I. KÖZÉPKORI JOGKÖNYVEK, RENDISÉG ÉS ETNIKAI AUTONÓMIÁK
nis György elismeri, hogy a mű legjobb ismerője.26 A cseh jogtudós a pánszlávizmus jegyében azon német tudósok példáját követve, akik a 19. században a romanisták felfogásával szemben az ősi germán jogot dolgozták ki, az ősi szláv jogot és annak intézményeit kívánta összeállítani, és ennek egyik ősforrását Werbőczy művében vélte megtalálni. Mint számos kortársa, abból a feltételezésből indult ki, hogy a Magyar Királyság a középkorban két egymástól elkülönülő egységből állt. A Magyar Királyság (Uhersko) területéből, amely a magyarok és nem magyarok, főképp szlávok lakta történelmi Magyarország területét foglalta magában, és Kis-Magyarországéból (Mad'ars- ko), ahol a magyarok éltek és élnek. Mivel a Werbőczy által leírt joggal mint szokásjoggal az egész Magyar Királyságban éltek, azt a szlávok is használták, sőt, úgy gondolta, nem egy jogintézmény az ősi szláv jogból került a magyarba, amint a mű előszavában írja. A kapcsolatot szlávból a magyarba került állami és jogi fogalmakat kifejező szavakkal, pl. szabadság, szolgaság, család, per, királyi udvar, stb. bizonyítja.27 Kadleé mielőtt a mű elemzésébe kezdene, elhelyezi azt a jogkönyvek sorában, ír szerzőjéről és a mű keletkezéséről. A Prológust elemezve Tomaschek kutatásaira támaszkodva a Summa Legum és Gratianus szövegeivel meglévő egyezéseket mutat ki, de feltételezi más szerzők pl. Szent Jeromos, Aquinoi Szent Tamás, Szent Ágoston és Cicero hatását is. A következő fejezetben az egyes címek felsorolásával a három könyv tartalmát mutatja be; hangsúlyozza, hogy az egész Magyar Királyságban hatályos volt, ám nem felejti el hangoztatni: a magyar jog a császári, pápai és szláv jogra épül, tehát nincs önálló magyar jog(!). A következőkben részletesen kifejti, hogy Werbőczy milyen magyar törvények szövegrészeit építette be művébe. Az 1462., 1495. évi tc.-ek, valamint az 1492. évi tc.-ek és a Tripartitum vonatkozó helyei között tesz összehasonlításokat, felhasználva magyar forráskiadásokat. Majd a szerző latin nyelvűségét, stílusát és terminológiáját vizsgálja, amelyekben magyar és szláv elemeket talál, továbbá elismeri a mű jó középkori latinságát. Utóbb a mű hazai kiadásait ismerteti részletesen, kitérve Ivan Pergosié varasdi jegyző 1574. évi horvát nyelvű fordítására. A műve első részének befejezéseként a Tripartitumra vonatkozó szakirodalmat adja.28 Kadleé műve második nagy egységében Werbőczy művét instituciós módszerrel, az egyes jogintézményeket vizsgálva elemzi. Miután korábban már tisztázta maga számára, hogy a magyar és horvát középkori jog azonos volt, ez már a második egység címében megjelenik: A magyar és horvát jog Werbőczy Tripartiuma alapján. Elsőként a személyekről értekezik. Ide teszi a nemességet, a papságot és a jobbágyságot, tárgyalja jogaikat, itt említi a bíróságokat is. A jogi személyeket világiakra (pl. físcus, királyi városok) és egyháziakra (káptalanok, konventek) bontja. Ide veszi az öröklési jogot, a jogképességet, majd a személyekhez kapcsolódó jogokat sorolja fel tételesen. Szintén itt tárgyalja a közbecsűt, örökbecsűt és a forgalmi értéket, valamint a hiteles helyeket és személyeket. A személyek után a tulajdon vagy dologi jogról értekezik, ezen belül a birtokjogról és a tulajdon fogalmáról, amelyet a római jogból átvettnek tart, a házközösséget pedig szláv eredetűnek véli. E részben fejti ki a birtokszerzés és átadás körülményeit, 26 Bónis György 1990. XII. p. 27 Karel Kadleó 1902. 6-16. p. Uo. 17-113. p. 28 199
