Blazovich László: Demográfia, jog és történelem. Válogatott tanulmányok - Dél-Alföldi évszázadok 31. (Szeged, 2013)

I. KÖZÉPKORI JOGKÖNYVEK, RENDISÉG ÉS ETNIKAI AUTONÓMIÁK

ban siet rögzíteni a középkori városi és etnikai autonómiák legfontosabbikát, a szabad bíró-, illetőleg tisztségviselő-választást, jóllehet azt néven nem nevezi (comes [...] Cy- biniensis nullum praesumat statuere in praedictis comitatibus), mégis ez olvasható ki a sorokból, ám a bemutatási kötelezettségre utal a következő: hacsak nem közöttük él, és a nép választja (sit infra eos residens, et ipsum populi eligant). Ugyané cikkelyben kiköti, hogy tisztséget a „szebeni megyében” (in comitatu Cybiniensi) pénzen vásárolni senki se merészeljen. Ekkor még nem dőlt el, hogy milyen igazgatási rendszerben fognak élni. A comitatus szó arra utal, hogy a király kezdetben önálló megyét kívánt szervezni nekik. A szabad tisztségviselő-, illetőleg bíróválasztással együtt jár a törvénykezés, azaz igazságszolgáltatás szabadsága, ami ugyancsak jelen van a cikkelyek között, amely szerint felettük saját bírójuk ítélkezhet, és csak akkor idézheti őket bárki a király elé, ha saját bírójuk nem tud az ügyben dönteni (nec eos etiam aliquis adpraesentiam nostram citare praesumat, nisi causa coram suo iudice non possit terminari.)

A cikkelyben a fellebbezési formák (király, szebeni ispán) mellett arról is szó esik, hogy ha — nyilván megegyezés nyomán — más bírói fórum elé járulnak, akkor sem szabad rájuk csak a szokásos bírságot kiszabni. Ez utóbbi rendelkezés már az eljárásjog területéhez tartozik, amint a következő is, amely szerint pénzbeli ügyben tanúkat csak saját vidékükről állíthatnak, mivel őket a király mindenki másnak a joghatósága alól kivette. Ha a rendelkezés hatályát nem szűkítjük le az abban szó szerint leírt pénzügyekre (causa pecunialis), hanem kiterjesztjük azt vagyonjogi ügyekre, amire lehetőséget ad számunkra egy, igaz, későbbkori oklevélbeli megállapítás, akkor a rendelkezés a szászok helyzetének az őket körülvevő hűbéres világtól eltérő magánjogi állásának elismerését fejezi ki. Számunkra csak így van értelme e cikkely bekerülésének a privilégiumlevélbe. Jelen esetben tehát nemcsak az adóssági és zálogügyekre, valamint a hozzájuk hasonló jogügyletekre gondolunk, hanem az adásvételekre és az örökséggel összefüggő bírósági ügyekre is. A helyi tanúk állítása csak így kap értelmet. Olyan emberek állító vagy tagadó szavára volt szüksége a bíróságnak, akik ismerték a helyi jogot, a szokásjogot. E tekintetben hasonló módon rendelkezik a Budai jogkönyv 203. artikulusa, amelynek első mondata így szól: „Idegeneknek oklevelekkel, tanúkkal való tanúskodását budai polgárok ellen ne fogadják el.” Maga a rendelkezés és jogelv ismert volt a középkorban, megtalálható a freiburgi jogkönyvben, I. Albrecht herceg 1296. évi, a bécsiek számára adott kiváltságlevélben és az 1244-ben IV. Béla a király által a budaiaknak adott privilégiumlevélben.

A szabad bíróválasztás mellett a szabad plébánosválasztás jogát is elnyerték a Dél- Erdélyben élő németek azzal, hogy a plébánost be kellett mutatniuk. A szakirodalomban vita alakult ki afelől, hogy a szabad plébánosválasztás jogát a magánegyházak kegyurainak plébánosállítási jogából lehetséges e levezetni, vagy pedig a magyar király főkegyúri jogából, amelyet mint Szent Istvánnak, a magyar egyház alapítójának az utódai gyakoroltak Magyarországon. Dietrich Kurze hosszú tanulmányt szentelve a kérdéskörnek Timon Ákos nyomán és azon gyűjtés alapján, amelyben a királyi adományleveleket vizsgálta e szempontból, arra a következtetésre jutott, hogy esetünkben az utóbbi elv érvényesült. Eszerint tehát nem mint magánföldesúrtól és kegyúrtól kapták a jogot, ami subpatronatust jelentett volna, hanem az uralkodó, II. András a királyi hatalomhoz tartozó jogot engedte át a német hospeseknek. A plébánost be kellett mutatniuk, azaz praesentálniuk kellett az erdélyi püspöknek, ami Magyarországon bevett szo174