Blazovich László: Demográfia, jog és történelem. Válogatott tanulmányok - Dél-Alföldi évszázadok 31. (Szeged, 2013)
I. KÖZÉPKORI JOGKÖNYVEK, RENDISÉG ÉS ETNIKAI AUTONÓMIÁK
ismeretlen a germán korban, ahol a korai időszakban a területi és személyi jog egybe esett. A későbbi időszakban, az 5. századtól a germán birodalmak korában a népek és törzsek keveredésével a népjogokban kialakult a származáson alapuló, személyhez tapadó jog elve, amely egy személyileg meghatározott csoportot, kört illetett meg és kötelezett, másrészről az ehhez tartozók bárhol is éltek, e jog védelme alatt álltak. E jogot ismerte már a Lcx Ribuaria (623-639), és egy 768. évi kapituláré rögzítette, hogy a „rómaiak” és száliak a saját származásuk joga szerint (lex oríginis) élhetnek a frank birodalom bármely vidékén lakjanak is. E jog érvényesítésének a formája az volt, hogy az illető személy bíró előtt kijelentette ragaszkodását a származási jogához (professio juris). A Karoling kortól kezdve a törvényhozók igyekeztek a hatályos jogban a területiség elvének a megvalósítására, és a származástól független területiség elve all. századtól a szokásjogban is érvényre jutott. A származási jogot II. Konrád császár 1038- ban Rómában kiadott törvényében hatályon kívül helyezte, jóllehet Itáliában még a 13. században előfordultak esetei. Erre az időre azonban már mindenki saját városának, falujának vagy tartományának jogával élt. A Magyarországra érkezett hospesek joga nem állt közvetlen összefüggésben a törzsi eredethez kötött származási joggal, de közöttük azonosságok fedezhetők fel. E vendégek akár városlakóként, akár másképpen egy-egy meghatározott vidékre, területre érkeztek, kezdetben a királytól kapott jogok és kiváltságok csak saját közösségeikre és azok tagjaira terjedtek ki, amelyet jól mutat a városba érkező hospesek első pecsétjének felirata, amely nem a város pecsétje, hanem a hospeseké volt. Később, amikor jogaik, az egész városra, illetve annak lakosságára terjedtek ki, születtek a városi pecsétek. Utóbb vált tehát az etnikai jellegű személyes jog területi joggá. Mindez figyelemmel kísérhető az általunk tanulmányozott erdélyi szászok esetében, akik nemcsak városlakó hospesekként érkeztek, hanem jelentős területet kaptak a királytól. Az idők folyamán, éppen az 1224-ben kiadott Andreanum nyomán, személyes jogaik területileg lettek hatályosak. A hagyományosan elfogadott nézet szerint Erdélyben az idegenek, köztük a németek, all. század elején jelentek meg, és nagyobb számban II. Géza király uralkodása alatt érkeztek. Feltételezés csupán, hogy abban szerepet játszott az 1147-1149. évi keresztes hadjárat. Ám 1191 és 1196 között a pápai legátus említtette, hogy II. Géza király adta át a flandriaiaknak a pusztaságot (desertum), és maga az Andreanum hivatkozik arra, hogy kiváltságaikat Géza királytól kapták. A két adatnak mindenképpen hinnünk kell, Géza király az Altlandba, a Nagyszeben-Újegyház-Nagysink tengely két oldalán letelepedőknek kiváltságokat adott, amely mindenképpen kiterjedhetett az önálló bíráskodásra, és arra, hogy közösségeik életét autonóm módon szervezzék meg, azaz a magukkal hozott jogok szerint éljenek közjogi és magánjogi tekintetben egyaránt. A bizonyára a két fél képviselői között szóban született megállapodás pontjai újabbak mellett bekerültek később az Andreanumba. Az erdélyi szászok kiváltságlevele, az Andreanum keletkezésének körülményeit fedő homályt ma már nem lehetséges teljesen eloszlatni, éppen a korabeli hírforrások hiánya miatt. Az oklevélben leírt kiváltságokat az erdélyi német hospesek (fideles hos- pites nostri Theutonici Ultrasilvani universi) kapták. A szász elnevezés később alakult ki, talán véletlenül, amint a török idők után Magyarországra érkező németek sváb elnevezése, mivel a szászok mellett a német birodalom számos szögletéből érkeztek beván172
