Blazovich László: Demográfia, jog és történelem. Válogatott tanulmányok - Dél-Alföldi évszázadok 31. (Szeged, 2013)

I. KÖZÉPKORI JOGKÖNYVEK, RENDISÉG ÉS ETNIKAI AUTONÓMIÁK

A 13. században kiváltságokat kapott népek közül a jászok mellett megemlítjük a kunokat, mivel szabadságaik számos rokon vonást mutatnak a szászokéval. Az alán eredetű jászok és a kunok, akiknek őstörténete homályba vész, a tatárjárás előtt érkeztek Magyarországra. Az előbbiek betelepedésének ideje nem adatolható pontosan, az utóbbiak két hullámban érkeztek: az 1220-as évek második felében, majd egy évtizeddel később egy újabb csoportjuk. E helyen nem célunk magyarországi elhelyezkedésük és történetük részletes leírása, csak annyira figyelünk rájuk, amennyire a jogtörténeti fejtegetések megkívánják. Mindenekelőtt megjegyezzük azt, hogy a két nép, a mintegy kétszázezerre tehető kunság és a jóval kisebb lélekszámú jászság kiváltságainak alapja, éppen úgy mint a szászok és székelyek tekintetében, a királynak nyújtott hadi szolgálat volt. A jászok esetében mindez világosan látható azon 1323. március 8-án I. Károly király által Zokan fia Larzan és társai nemzetsége számára kiadott oklevélből, amelyben a király kiemeli őket és utódaikat Keuerge fiainak és másoknak az uralma és joghatósága alól, és a királynak katonai szolgálatot teljesítő jászok sorába emeli őket. Megengedi továbbá számukra, hogy kapitányaikat és bíráikat a királyhoz hű személyekből szabadon válasszák.3

Az oklevél néhány sora felfedi számunkra a jászság korabeli társadalmi és jogi helyzetét. Még fennáll náluk a nemzetségi alapon szervezett társadalom, hiszen egy nemzetség kapta a kiváltságot, amely katonákat állított ki saját nemzetségbeli vezetője, a kapitány parancsnoksága alatt, és a törvénykezés alsó szintjén ugyancsak a nemzetség tagjai sorából választott bíró ítélkezett felettük. Ugyanakkor már megvolt a jászság között a társadalmi tagozódás, kialakult az egymás alá és fölé rendeltek rétege, hiszen az említetteket szolgai, bizonyára jobbágyi sorból emelte fel a király a hadi szolgálatot nyújtó jászok közé. Az 1323. évi oklevél bepillantást nyújt a jászoknak már jóval korábban adott, csak minden bizonnyal nem írásban lefektetett kiváltságaik és kötelezettségeik közé, amelyek életük közjogi kereteit adták, és egyúttal meghatározták a szokásjogban megnyilvánuló magánjogi viszonyaikat is.

A kunok esetében hasonló helyzettel állunk szemben. Magyarországi történetük viharosnak mondható fél évszázada után az 1279-ben kiadott második kun törvényből ismerhetjük meg jogállásukat. Ők ebben az időben még ugyancsak a nemzetségi szervezet által meghatározott formában éltek, nemzetségek és azon belül nemek és ágak szerint, azonban társadalmi tagozódásuk előrehaladt állapotban volt. A IV. László király által kiadott kun törvények az Andreanumhoz hasonlóan rögzítették a hétnek, más forrásokban hatnak (Borcsol, Olás, Csertán, Uoncsuk, Kór és Köncsög) mondott nemzetség (generatío) szálláshelyét. A magyarországi hely- és személynév anyagban még további kettő, a Kongrolu és a Baraq fordul elő, amelyek a kipcsak törzsnevekkel egyeznek, ami arra utal, hogy az eredeti kun törzsek töredékei érkeztek az országba. Tehát szálláshelyüket a kun törvény a Duna és a Tisza vagy a Körös folyó mellett avagy a Maros és a Körös folyók között vagy ugyanannak a folyónak mindkét partján, illetve a Temes és Maros folyók között vagy ezek környékén jelölte ki, ahol a szolgálónépek és az örökös nélkül elhalt nemesek földjeit is nekik kellett adományozni az ő településeik határain belül. Továbbá a király nekik adományozta a nemesek és várjob3 Anjou-kori oklevéltár VII. 1323. Szerk.: Blazovich Lászó-GÉCZI Lajos. Budapest-Szeged, 1991. 65. sz.

162