Blazovich László: Demográfia, jog és történelem. Válogatott tanulmányok - Dél-Alföldi évszázadok 31. (Szeged, 2013)

I. KÖZÉPKORI JOGKÖNYVEK, RENDISÉG ÉS ETNIKAI AUTONÓMIÁK

A mértéktelen birtokadományozásokat azonban nemcsak a belőle kiszoruló bárók (barones) és az esztergomi érsek ellenezték, hanem a királyi szerviensek és várjobbágyok széles tábora is. A szerviensek — nevük is kifejezi — a király szolgálói voltak, akik kisebb birtokkal és szolganépekkel rendelkeztek. A bárók erejének megerősödése nyomán attól féltek, hogy státushelyzetük megváltozik, azaz a távollévő úrtól, a királytól akaratuk ellenére egy közelebbi, őket jobban „igénybe vevő” úr hatalma alá kerülnek. Ugyanígy vélekedtek a várjobbágyok, a megyék központjában álló királyi várak tisztségviselői, a várnépek vezetői, akik katonai szolgálattal is tartoztak a királynak. Maguk a várnépek, a királyi várföldek szolgáló elemei ugyancsak féltek helyzetük romlásától. Királyi alattvaló mivoltukat ugyanis jóval kedvezőbbnek ítélték meg a ma- gánföldesurak szolgáló népeinek helyzeténél. A várföldek, sőt teljes megyék várföldjeinek eladományozásakor sorsukat előre látták, úgy érezték, hogy nem kerülhetik el a jobbágyi sorba jutást, ami a mindenféle szabadságtól való távollétet jelentette számukra. Ilyen módon azok táborát erősítették, akik az új berendezkedés politikájának a leállítását szorgalmazták.

II. András király megismervén a hangulatot 1218-19-ben alábbhagyott a királyi földek intenzív eladományozásával, azonban a folyamat leállításával nem értett egyet. A várföldek visszavételéért folytatott perek vontatottan haladtak, sőt 1220-21-ben a király új berendezkedést célul kitűző politikája, amelynek része volt a várföldek elado- mányozása, újabb lendületet vett. Mindezt látván a király felfogásának ellenzői, új módszerhez folyamodtak: palotaforradalmat, azaz puccsot szerveztek az udvarban, amely során eltávolították az addigi királyi politika képviselőit és egyúttal haszonélvezőit. E csoport tagjai elsősorban az Imre királyt támogatók erőiből verbuválódtak, akik nem részesültek a birtokadományokból, és maguk mögött tudták a szerviensek, várjobbágyok és várnépek széles táborát. Ők szorították rá II. András királyt 1222 első hónapjaiban az Aranybulla kiadására.

Az egymással szembenálló bárói érdekcsoportok küzdelmének eredményeképp született meg tehát az Aranybulla. Ezt a bevezetője is bizonyítja, ahol a király a nemesek (nobiles)és mások Szent István által adott kiváltságainak a megrövidítéséről beszél. A nemes szó ebben az időben ugyanis az előkelőket takarta. A bulla számos cikkelye is az ő sérelmeik orvoslásáról szól. A király biztosította őket, hogy „egész vármegyéket vagy bármiféle méltóságokat örök tulajdonul vagy birtokképpen” nem adományoz, ugyanakkor a becsületes úton szerzetteket meghagyta addigi birtokosaik kezén. Fellépett a tisztségek halmozásával szemben. A király négy jobbágyán (iobagiones) — nádor (comes palatínus), bán (banus), a király és a királyné udvarbírája (judex curiae) — kívül senki sem viselhet több méltóságot.

Gertrúd királyné és környezete rossz emlékű, mértéktelenül hatalomvágyó magatartásának keserű emléke váltotta ki az idegenellenes cikkelyeket. Birtokot nem szabad idegeneknek adományozni, lehetővé kell tenni, hogy az ilyen módon eladományozotta- kat az országlakosok visszaválthassák. Idegeneknek csak az ország tanácsának beleegyezésével adhatók tisztségek. A regálé jövedelmek bérbe adásának addigi gyakorlatát tiltotta meg az a cikkely, amely a kamaraispánok, pénzverők és sótisztek hivatalát az ország nemesei számára tartotta fenn az izmaelitákkal és zsidókkal szemben. A király kötelezte magát, hogy egy éven belül nem bocsát ki új pénzt, a dénároknak pedig olyannak kell lenniük, mint Béla király idejében voltak. Az Aranybulla rendelkezett a

158