Blazovich László: Demográfia, jog és történelem. Válogatott tanulmányok - Dél-Alföldi évszázadok 31. (Szeged, 2013)
I. KÖZÉPKORI JOGKÖNYVEK, RENDISÉG ÉS ETNIKAI AUTONÓMIÁK
Az állatokat nagy vásárokon adták vették. így valódi városok sem alakulhattak ki, jóllehet kézműves tevékenységgel számosán foglalkoztak főként a királyi udvarházakban és az ispánsági központokban. A földművelés lassan terjedt. A nemzetségek birtokában lévő föld felosztása után az egyes családok szolgáikkal a nekik jutott földre költöztek, ahol hozzákezdtek annak feltöréséhez és műveléséhez. E telepekből sok esetben falvak keletkeztek, amelyek lakói földet műveltek és állatokat tartottak. A földművelés kiterjedtté válása maga után hozta a föld értékének növekedését. Egyre többen ismerték ezt fel, és akartak minél több földhöz jutni, amely a középkori megélhetés, az élet alapja lett, s megindult érte a harc. A társadalmi hierarchia élén az Árpád-házi király állt, aki tanácsára támaszkodva uralkodott. A királyi tanácsban a királyi család tagjain kívül a világi és egyházi előkelők (az udvari tisztségviselők, a megyésispánok továbbá az érsekek és püspökök) vettek részt. A területi nemesi önkormányzatnak, a törvénykezésnek és az igazgatásnak a szervei a királyi vármegyék (comitatus) voltak. A király hatalmas birtokai, amelyek megkérdőjelezhetetlen nagy tekintélyének alapjául szolgáltak, az egyes megyék váraihoz illetve a királyi udvarhelyekhez tartoztak a szolgáló népekkel együtt. A megye törvénykezési, igazgatási és katonai vezetője a megyésispán volt, aki a királyi várhoz tartozó föld művelését is irányította. A vár népe (castrenses) felett a bírói feladatot is ellátta. Birtokokkal az előkelők és a vidéken élő kisebb birtokos népelemek is rendelkeztek, akiket királyi szervienseknek (servientes regis), tehát a királytól függő csoport tagjainak neveztek. A várhoz tartozó népelemek, akik a várjobbágyok (iobagiones castri) vezetése alatt álltak, katonai feladatokat is elláttak. A szolgáló népek jogi helyzetében jelentős különbségeket találunk. Egyesek mint szabadok szabadon költözhettek, mások mint szolgák röghöz kötve éltek. Szolgáltatásaik mértéke attól függött, hogy királyi, magánföldesúri vagy egyházi hatalom alatt álltak. A régi tulajdonforma emlékét őrizték a falvak vagy alávetett népcsoportok tulajdonában maradt közösségi földek. Az archaikus gazdálkodási formák közepette azonban egyre inkább teret hódított a földművelés, amely a földbirtok felértékelődéséhez vezetett, és a birtokosok, különösen a hatalmasok egyre inkább szerették volna gyarapítani fekvőségeiket. A föld értékét különösen növelte az a folyamat, amely során az egyes úri nemzetségek felosztották egymás között közösen tartott birtokaikat, azaz osztályt (divisio) tettek, és szétköltöztek saját földjeikre, ami szintén növelte az egyéni tulajdon fontosságának jelentőségét. A kialakuló nemesség (nobilitas) birtokai két részből álltak. Az egykori nemzetségi tulajdonból rájuk eső területből, valamint a királytól adományként nyert birtokból. A nemzetségi földek felosztása után a birtokhoz jutás legegyszerűbb formája a királyi birtokból való részesedés volt. (Természetesen földterülethez vásárlás és zálog útján is hozzálehetett jutni). A nagybirtokos réteg megerősödésével járt egy új, első látásra és hallásra mellbevágó jelenség feltűnése: egész vármegyék eladományozása. Ez először III. Béla király (1172-1196) uralkodása idején következett be, amikor az Adriai-tenger közelében, a Gvozd hegység területén fekvő horvátországi Modrus vármegyéhez tartozó összes földet Bertalan ispánnak adta. (Az ispán, comes cím egyrészt a megye első emberét, másrészt a magánbirtokos jogállást jelentette. Ez utóbbi vonatkozott Bertalan comesre is). 155
