Blazovich László: Demográfia, jog és történelem. Válogatott tanulmányok - Dél-Alföldi évszázadok 31. (Szeged, 2013)

I. KÖZÉPKORI JOGKÖNYVEK, RENDISÉG ÉS ETNIKAI AUTONÓMIÁK

könyvek őrzik, a kánonjog által közvetített római jog és a germán jog alapján kialakult sajátos jogszemlélet kapcsolta össze. Mindez nemcsak a ius communeban, hanem a hűbéri jogban és a városi jogban is számos azonos alapelv érvényesülésében nyilvánult meg. Eme, a dolgok és jelenségek mély rétegében megnyilvánuló szemléletbeli azonosságot jól fejezi ki azon, a perjogban éppen a 13. század során bekövetkezett fordulat, amikor a formai bizonyítás eszközeit (humánum testimonium, ordáliák) felváltották az anyagi bizonyítás elemei, az oklevelek és a bírói szemle, a formális tanúskodást pedig az igazság kiderítésére törekvő nyomozás, azaz az akkuzatórius eljárást az inkvizitórius forma. Nem véletlen, hogy e jogszemlélet csak a nyugati keresztény világban volt ismeretes.

Kontinensünk országaiban a 13. század során, mint történelmükben általában, eltérő viszonyok alakultak ki. Anglia éppen a széttagolódás felé tartott. Földnélküli János (1199-1216) súlyos, területi veszteséget maga után vonó vereséget szenvedett a francia királytól, míg III. Henrik (1216-1272) uralkodása tulajdonképpen a leghatalmasabb főurak, a bárók uralmát jelentette. Franciaország éppen az egységesedés felé haladt. A királyok: II. Fülöp Ágost (1180-1223), IX. Lajos (1226-1270) és Szép Fülöp (1285- 1314) azon fáradoztak, hogy a francia nyelvterület minél nagyobb részére terjesszék ki hatalmukat. Észak-Európa zord éghajlatú vidékén konzerválódtak az archaikus viszonyok, ám ez éppen az erős központi hatalom létrejöttét tette lehetővé, aminek eredményeképpen Dánia és Svédország királyai a Baltikum, Finn- és Oroszország, Norvégia pedig Izland és Grönland irányába hódítottak. Itália a széttagolódás világában élt. Délen a dél-itáliai-sziciliai királyság, a félsziget közepén a pápai állam, attól északra pedig a városállamok helyezkedtek el gyorsan változó erőviszonyok közepette. Németország története a 13. században ugyancsak a széttagolódás felé vezetett. A tarka kép színeiben azonban egy sajátos tónus mindenhol megjelent. A IV. lateráni zsinatot (1215) követően ugyanis sorra adták ki az aranybullákat, amelyek közé az 1222. évi magyar is tartozik, és amely folyamat nyomán méltán nevezhető a 13. az aranybullák évszázadának.

Magyarország a 13. század első évtizedeiben a korábbiakban irányában hódítószándékkal fellépő hatalmak meggyengülése következtében külső veszélyektől mentesen élhetett. A 11-12. században vele szemben fenyegető szándékot mutató Bizánc a latin császárság időszaka után már soha nem tudta régi fényét és erejét visszaszerezni. A Német Birodalom, mint említettük, a széttagolódás útjára lépett. Az északi szomszéd, Lengyelország ugyancsak nem volt egységes. Csehország viszont II. Frigyes császár 1212. évi aranybullája nyomán közel jutott a teljes politikai függetlenséghez, és megerősödve területgyarapító háborúkba kezdett, ereje csak a morvamezei csata (1278) után kezdett alábbhagyni. Magyarországot azonban Csehország sem veszélyeztette. Mivel elmúlt a korábbi évtizedekben fennálló külső veszély, amely egyesítette a belső erőket, az országon belül felerősödött az egyes főúri csoportok közötti hatalmi harc.

Mielőtt azonban ennek tárgyalására térnénk, nézzük meg a korabeli Magyarország gazdasági és társadalmi viszonyait! Az ország gazdaságát a 13. század elején all. századi viszonyokhoz hasonlóan jobbára a természeti gazdálkodás jellemezte. Óriási feltöretlen legelőkön tartották az állatokat a füves puszták hasznosításának ősi szokása szerint. Felmérték, hogy egy bizonyos állatállománynak mekkora legelőterületre lehet szüksége. Ebből kikerítették az állatok teleltetésére szánt dúsfüvű részeket, a kerteket.

154