Blazovich László: Demográfia, jog és történelem. Válogatott tanulmányok - Dél-Alföldi évszázadok 31. (Szeged, 2013)

I. KÖZÉPKORI JOGKÖNYVEK, RENDISÉG ÉS ETNIKAI AUTONÓMIÁK

AZ ARANYBULLA LÉTREJÖTTÉNEK ELŐZMÉNYEI ÉS KIADÁSA

Európa országai akárcsak ma, a középkorban és azon belül a 13. században fejlettségük szintjében különböztek. Addig, amíg ebben az időben a földrész nyugati fele: Anglia, Franciaország, Itália és Németország elhagyva a naturális gazdálkodás korszakát területének legnagyobb részén az árutermelés és pénzgazdálkodás viszonyai között élt, addig keleti és északi fele még ennél korábbi korszakát töltötte. A gótika világában élő nyugaton itáliai előzmények után megindult a városok fejlődése, amely során kialakultak azok a közösségszervező és jogi formák, amelyek méhükben hordoztak egy új, a középkorit meghaladó világot. A társadalmi munkamegosztás eredményeképpen születtek, de megjelenésükkel tovább erősítették, mélyítették ezt a folyamatot, jóllehet a feudális berendezkedés mindenütt még ereje teljében volt.

A keleti részeken ezen időszakra szilárdultak meg azok a társadalmi struktúrák, amelyek között tovább mint nyugaton, több mint fél évezredig élt a lakosság. Azonban nem ért el e berendezkedés olyan mélységet és beágyazottságot, mint nyugaton. Hiányoztak az igazi városok, mert az önellátó gazdálkodás keretei között nem tudtak kibontakozni. A mezőgazdasági termelés formái ugyancsak kezdetlegesebbek maradtak, kevés helyen, főképp a térség nyugati részén ismerték a trágyázott föld fogalmát és a nyomásos gazdálkodást. Az alföldeken hatalmas feltöretlen sztyeppék terpeszkedtek, ahol rideg állattartással foglalkoztak, a hegyvidékek pedig jobbára lakatlanul álltak. A letelepült lakossága folyók mentén és a dombvidékeken élt. Az ókori műveltség elemeit részben átmentő, magas kultúrát teremtő Bizánctól például néhány száz kilométerre, az Al-Duna mentén ekkor élt kunok nomadizáltak, és a 13. században a Balkán felől Erdélybe érkező románság ugyancsak transzhumansz életformát űzve jutott el a Dél-Kárpátok északi oldalára. Az orosz fejlődést pedig éppen korszakunkban rekesztette be és állította meg a nomád nép, a tatárok előrenyomulása, akik 1223-ban a Kalka folyó mellett aratták első nagy győzelmüket az orosz fejedelmek és a kunok szövetséges serege felett.

Európa keleti és nyugati fele ebben az időben nemcsak a gazdálkodás módja és a társadalmi berendezkedés tekintetében különbözött egymástól, erre az időszakra teljesedett ki a nyugati és keleti keresztény egyház teljes szétválása, amely a troulloszi zsi- nattal indult 694-ben, majd 1054-ben a kölcsönös kiátkozással tetőzött, és legalább száz év kellett hozzá, hogy a határ- és törésvonalak mindenütt megmerevedjenek, hogy soha többé összeforraszthatóvá ne váljanak. A latin nyelv univerzalitásában élő nyugati egyház egyféle gondolkodás irányába terelte a hatókörében élő korabeli értelmiséget, a papságot, amely azonos hitével, gondolkodásmódjával és életszemléletével a sokarcú vidék országai és népei között összetartó erőt jelentett.

Bár a középkori Európa a szokásjog (consuetudo) világában élt, az egyes területeken hatályos, egymástól sok tekintetben eltérő jogviszonyokat, amelyek emlékét a jog153