Blazovich László: Demográfia, jog és történelem. Válogatott tanulmányok - Dél-Alföldi évszázadok 31. (Szeged, 2013)

I. KÖZÉPKORI JOGKÖNYVEK, RENDISÉG ÉS ETNIKAI AUTONÓMIÁK

Debrecen, hasonlóan a fent említett, a király által eladományozott városokhoz, bárói kézre került, ami lehetővé tette parasztpolgárai számára közjogi és magánjogi szempontból a szabadabb mozgást. Nem véletlenül keresett és talált összefüggéseket Iványi Béla a Debrecenben hatályos és a budai jog között.83 A különböző jogágakban talált rokon vonások közül itt a tulajdon-, család- és öröklési jogban fellelhető párhuzamokat érintjük. Mielőtt vizsgálatunkhoz kezdünk, előre bocsátjuk, hogy a földesúr és jobbágy közötti alá- és fölérendeltségi viszony mellett más kötöttségek ugyancsak találhatók a középkori birtoklás történetében, ilyen például a már említettek mellett Európa néhány helyén a földközösségi birtoklás ténye, amely Debrecen esetében a középkor óta fennállt.84 A föld a főtulajdonos úr kezén maradt, a telkek és a hozzájuk tartozó föld kiosztását azonban a magisztrátus végezte. Ilyen módon hosszú ideig fennmaradt a közösség, a birtok és a közösség tagja közötti ősi hármas kapcsolat. Ez az állapot a város szabad királyi rangjának megszerzése után, egészen a polgári korszak beköszöntéig, a 19. század második feléig részben így maradt. A belső telek a házzal adható, vehető és örökíthető volt. A házzal rendelkezők a terheket (adókat) viselni tartoztak, ezek alól nem vonhatták ki magukat. A kerteket és a belső legelőn kívül elhelyezkedő szántókat, későbbi nevén ház utáni földeket a háztulajdonnal rendelkező parasztpolgárok, concivi- sek ingyen kapták — ki-ki a háza, illetőleg adója nagyságának megfelelő mennyiségben —, a ház és a belső telek tartozékának tekintették őket, ám előbb évenként, majd három, végül hét évenként újra osztották őket.85 A szántókon kívül fekvő ún. zálogos pusztákat, amelyeket később béres földnek neveztek, a városi tanács megfelelő összegért bérbe adta az arra vállalkozóknak mindaddig, amíg a bért fizették. E földekből, amelyekből szántót és legelőt egyaránt kialakíthattak, minden debreceni lakos válthatott haszonbérletet. Ezeken a területen kívül eső pusztákat közösen birtokolták, rajta rideg állattartás folytattak, amelyért a gazdák állataik száma után fizettek (külső legeltetési jog).

E rendszerről a 16. századból maradtak ránk az első adatok, ám nem kételkedhetünk az állapot korábbi meglétében. Ezt bizonyítja a debreceni magisztrátus első, ránk maradt, 1547-ben készült jegyzőkönyve, majd a további kötetek is, amelyek a birtokforgalomról szólva hallgatnak a szántókról és egyéb földekről.86 Amint a jegyzőkönyvek adataiból kiderül, bár Debrecen lakói jobbágyi jogállásban éltek, megőrizték kiváltságaikat, és magánjogi tekintetben a városi jog szerint jártak el. Az adásvételben a nők és a férfiak mindenféle megkülönböztetés nélkül vehettek részt. Az örökítésben szintén a királyi szabad városokban hatályos normák érvényesültek főszabályként. Kor83 Iványi Béla: Debrecen és a budai jog. Budapest, 1924.

84 Módy György: Földtulajdon Debrecenben a XVI-XIX. században. In: A debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1958-1959. Szerk.: Béres András. Debrecen, 1958-1959. 32-37. p.

85 Antal Tamás: A polgári haszonélvezeti jogok szabályozása Debrecenben (1848-1872). In: Antal Tamás: Város és népképviselet. Az 1848:XXIII. te. és intézményei Debrecenben (1848-1872). Szeged, 2011. 241-246. p.

86 Blazovich L.: Megjegyzések a középkori Szeged i. m. 24-25. p.; Debrecen Város Magistratusá- nak Jegyzőkönyvei. A fordítás és válogatás munkáját Balogh István (1547-1555. 1572-1573. 1589- 1598.), P. Szalay Emőke (1555-1557. 1564-1571. 1574-1598) és Szendiné Orvos Erzsébet (1606- 1609.) végezte. (A Hajdú-Bihar Megyei levéltár Forráskiadványai) Debrecen, 1979-2002. (A továbbiakban: DVJ) 1-7., 10., 12-13., 15-16., 17-19., 23-27., 30., 32-34., 35-36. sz.

147