Antal Tamás: Hódmezővásárhely törvényhatósága 1919–1944. Fejezetek a magyar városigazgatás történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 27. (Szeged, 2010)
I. FEJEZET: A KÖZIGAZGATÁS JELLEMZŐI MAGYARORSZÁGO 1919 ÉS 1944 KÖZÖTT
hatók megoldatlanul.” Első kifogásuk természetesen arra irányult, hogy a vármegyékről és a városokról ismét egyazon jogszabályban kívántak rendelkezni, amelyet már 1886-ban sem helyeseltek. Ezt részben a társadalmi összetétel és a gazdasági jellemzők különbözőségével indokolták, részint pedig azzal, hogy „a vármegye az államhatalom közvetítő szerve, a város pedig produktív szerv”: a városokban voltak olyan műszaki, üzemi, gazdasági és szociálpolitikai intézmények is, melyek a vármegyékből többnyire hiányoztak. Ezt bizonyította a városok fejlesztésének elkülönülő, 1912-ben kimondott koncepciója is." Szerencsésebbnek tartotta volna a kongresszus a vármegyéket külön, a törvényhatósági jogú és a rendezett tanácsú (később megyei) városokat pedig egy törvényben szabályozni — miként azt a már említett városfejlesztési törvény is rendelte. Emellett javasolták a városi törvényhatóságok számának szaporítását, hogy „mielőbb ugyanannyi városi törvényhatóság legyen, mint amennyi a megyei törvény- hatóságok száma”.99 100 Azt is sérelmezte a városok kongresszusa, hogy „a szőnyegen lévő törvényjavaslatot a belügyminiszter úr nem közölte a városokkal, [...] ellenben még a képviselőház elé való benyújtás előtt közölte a Vármegyei Tisztviselők Országos Egyesületével, amely pedig nem olyan egyetemes érdekeket képvisel, mint Kongresszusunk.” Ugyan egy belügyminiszteri előkészítő megbeszélésre a törvényhatósági polgármestereket meghívták, de a 45 rendezett tanácsú város képviselőit még oda sem. Az önkormányzati autonómia szűkítése is neuralgikus problémát jelentett: különösen a főispán újabb jogköreit — a kisgyűlési elnökölést, az ottani tagok negyed részének, valamint a megyei városi számvevőknek a kinevezését, azt a jogot, hogy változtatást tehet a közgyűlési tárgysorozaton —, továbbá a belügyminiszter és a kormány olyan jogköreit sérelmezték, mint a tervezett törvényhatósági bizottsági feloszlatás, a joggyakornokok kinevezése és a törvényhatósági tisztviselőknek a minisztériumba való berendelhetősége. A feloszlatás tekintetében ők is a nemzeti ellenállás ellehetetlenítésére hivatkoztak. Úgy vélték: „a proletárdiktatúra tanulságul szolgálhatna, hogy az ön- kormányzatot öntudatos, független akaratnyilvánításra kell szoktatni, mert alkotmányvédő szerepet csak egy gerinces társadalomtól lehet várni, gerinces polgárokra pedig, a mai külpolitikai viszonyok között, a közeljövőben még nagy szükség lehet”. Javasolták, hogy a feloszlatás szükségességének megállapítása ne a belügyminiszter vagy a kormány, hanem a közigazgatási bíróság (mint közjogi bíróság!) hatáskörébe tartozzék.101 A törvényjavaslat részleteinek véleményezéséből az önkormányzati testületekre vonatkozó részt emeljük ki, mivel a későbbiekben is ezekre irányítjuk a figyelmet Vásárhely példáján. E körben a törvényhatósági bizottság tagjai számának mérséklését helyesnek tekintették, mivel a túl nagyszámú tagból álló szervek nem voltak eléggé alkalmasak a gyors és szakszerű munkára. Azonban a szakszerűség és az érdekképviselet meghonosítását elvben kifogásolták, mivel „ezek nem az önkormányzat talajából veszik a gyökerüket”, azonban gyakorlatilag mégis elfogadták, „mert ez az értelmi99 Lásd a városok fejlesztéséről szóló 1912. évi LVI1I. te. 30. §-át! i°° a Magyar Városok Országos Kongresszusának a „közigazgatás rendezéséről” szóló belügyminiszteri törvényjavaslatra vonatkozó emlékirata. Bp., 1928. 1-3. p. 101 Uo. 4-5. p. 29
