Antal Tamás: Hódmezővásárhely törvényhatósága 1919–1944. Fejezetek a magyar városigazgatás történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 27. (Szeged, 2010)
EREDMÉNYEK ÉS ZÁRÓ GONDOLATOK
A törvényhatósági képviselet másik jelentős változását az összes választók által megválasztható közgyűlési tagok arányának mérséklése jelentette: ugyanis a korábbi majdnem ötven százalék helyett — valójában a hivatali tisztséggel együtt járó bizottsági tagságok miatt a tényleges, felerészben való népképviselet matematikailag 1929 előtt sem létezett — a városokban kétötödnél némileg kisebb arányra módosult. Vagyis ezzel azt sikerült elérni, hogy az egyéb jogcímen — érdekképviselet, egyházi felekezet, szakszerűség és örökös tagság — képviselővé vált tagokkal akkor is volt esély az országos kormányzattal legalább együttműködő és nem protestáló törvényhatósági bizottságok kialakítására, ha a helybeli lakosság többsége az ellenzéki jelöltekre voksolt. Hódmezővásárhely erre kitűnő példát nyújtott 1929-ben. Önmagában az érdekképviseletek és az egyéb korporációk beemelése a közgyűlésbe haladó elgondolás volt, miként a viszonylagos állandóságot eredményező örökös tagság is, azonban az arányok megválasztásával oly körülmények keletkezhettek, amelyeket az ellenzék különösen sérelmesnek tartott. Jól demonstrálja ezt a vásárhelyi közgyűlés 1929. évi megalakítása is, ahol a kisgyűlési tagok megválasztásánál a tervezett együttműködés máris holtvágányra futott a pártok között. Szintén a képviseletet érintő újítás volt az említett kisgyűlés. Függetlenül attól, hogy elnevezésében szokatlanul csengett a városok számára — a vármegyékben nem! —, az a tény, hogy számos elsőfokú hatáskört vont magához a törvényhatósági bizottságtól, jelentékeny változásnak minősült, hiszen annak tagsága megint csak a mindenkori országos politikai irányvonalhoz volt egyeztethető azáltal, hogy a hivatali tagság és a főispán által kinevezettek mellett a törvényhatósági bizottság által oda választott tagok magasabb számaránya ellenére az ellenzék mégis minoritásba kerülhetett. Miután pedig az ügyintézésben funkcionálisan a kisgyűlés vált a főszervvé, az ott elnöklő főispán — lévén egy kisebb méretű testület — az általa artikulált érdekeket valóban könnyebben érvényesíthette, akár egy rebellis mögöttes törvényhatósági bizottság esetében is. E ponton ér össze a képviselet és a főispáni jogkör problematikája. Az új törvényhatósági választott tisztviselők megbízatása idejének jelentékeny megnövelése — a polgármesternél és általában is tíz év —, valamint az élethossziglani kinevezések alkalmazása — például a helyettes polgármester esetében — szintén a konzerválás irányába mutatott: lényegében az 1929. évi törvényhatósági választásokon és tisztújításokon egy évtizedre előre lehetett vetíteni a városvezetés politika struktúráját. Ez pedig egybe esett az Egységes Párt céljaival, különösen, hogy az 1927. évi országgyűlési választásokon az ellenzék — főként a szociáldemokrata párt — jelentős pozíciókat vesztett, a 48-as és Kossuth Párt tradicionális, nemzeti demokrata programjával pedig csak egyetlen jelölt jutott be a képviselőházba.554 Természetesen számosán voltak a kritikusokkal szemben az ellenkező véleményen is. Például Tatits Árkád belügyminisztériumi főtanácsos az önkormányzati jogok érvényesülésének garanciájaként interpretálta a közigazgatás rendezéséről szóló törvényt a városok irányában. „Alkotmányjogi és közigazgatási érdekből ma már nincs szó az 554 Márkus László: Az 1926-1927. évi országgyűlési választások. In: Magyarország története tíz kötetben. 1918-1919, 1919-1945. Főszerk. Ránki György. Bp., 1976. 544-550. p., lásd még Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Bp., 22000. 222-225. p. 134
