Antal Tamás: Hódmezővásárhely törvényhatósága 1919–1944. Fejezetek a magyar városigazgatás történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 27. (Szeged, 2010)
EREDMÉNYEK ÉS ZÁRÓ GONDOLATOK
önkormányzatok hatáskörének megnyirbálásáról, hátérbe szorításáról, mert a közélet nevelő intézeteinek, a magyar szellemi és kulturális élet legkimagaslóbb gócpontjainak, a magyar városoknak erősítése, fejlesztése magyar nemzeti és faji érdek” — vélekedett a főtanácsos, az ennek némileg ellentmondó közigazgatási, kormányzati felügyelet fenntartását pedig a kormány parlamentáris felelőssége miatt tartotta mégis indokoltnak.555 A vizsgált korszak e sajátos közjogi ellentmondásait és belső feszültségét hordozta Hódmezővásárhely törvényhatósága is. Jól példázza ezt a szervezési szabályrendelet el nem készítésének bemutatott kálváriája is. Tulajdonképpen érzékletesen világított rá a történelmi helyzet lényegére Nagy Gábor főjegyző 1940-ben írott és idézett jelentése, amely azzal indokolta az új rendelet előkészítő munkáinak akkorra már húsz éve tartó eredménytelenségét, hogy az adott közjogi környezet folyamatosan megakadályozta a munka felelősségteljes elvégzését. Ebben valóban rejlik igazság: 1929 előtt a közigazgatási provizórium akadályozta az új szervezeti szabályok megalkotását, utána pedig az egymáson átcsapó gazdaság és politikai válságok, illetve szélsőségek tették lehetetlenné a szabályrendeleti szintű, teljességre törekvő jogi formulázást. Ennek egyik országos szintű bizonyságát az 1933. évi törvényhatósági törvénymódosítás hatályba nem lépése szolgáltatta: mivel ez a kisgyűlés és a törvényhatósági bizottság újabb hatáskörmegosztását is eredményezte volna, valamint mert a szakhatósági igazgatási szervek rendszerét érintette, valóban indokolt volt kivárni azt, hogy az említett jogszabályt végre életbe léptessék. Ez azonban — néhány szakaszának kivételével — végül nem történt meg. Az egyes szakigazgatási intézmények olykor rapszodikus államosítása pedig — függetlenül azok jogosságától vagy indokolatlanságától — szintén nehezítette az intézményi tisztánlátást. így a vásárhelyi törvényhatóság is követte az országos tendenciát belső szervezetében: a szükséges változtatásokat önálló szabályrendeletekben hajtotta végre, egyébként pedig igyekezett a középúton járni. A közigazgatás folytonosságának fenntartása ugyanis mindenkinek érdeke volt szervezeti és személyi szempontokból egyaránt. Ekként a megszűnő városi tanács nyolc ügyosztálya gyakorlatilag en bloc átkerült a polgármesteri hivatalba, amely magával vonta a hatáskörök áthelyeződését is. Ami kiemelkedő Hódmezővásárhely közigazgatásában, az a tanyai igazgatás modernizálásának eredménye. A „tanyakérdés” is egyike volt a korszakot átható, végigkísérő problémáknak, amelynek törvényi szintű rendezésére csupán 1944-ben került sor — amelyet később, a tanácsrendszerre való áttérés idején országosan mintegy meg is valósítottak —, Vásárhelyen azonban a külterületi közigazgatási központok, majd kirendeltségek létesítésével — némileg szegedi példát követve — már az 1920-as évek végén haladó utat mutatott a város vezetőség. Szintén kiemelkedő azon igyekezet, amellyel a gazdasági válságtól kezdődően az ínségesek megsegítésén fáradoztak a polgármesterek: ez Soós Istvánnak és Endrey Bélának egyaránt nagy érdeme volt. Egyébként e két városvezető személye igazolja azt a legjobban, hogy a történeti és intézményi folytonosságra törekvés még e zavaros idők555 Tatits Árkád: Az önkormányzatok az 1929. évi XXX. t-c. szempontjából, különös tekintettel a városokra. Városok Lapja, 1930. január 1. (1-2. szám) 11-12. p. 135
