Antal Tamás: Hódmezővásárhely törvényhatósága 1919–1944. Fejezetek a magyar városigazgatás történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 27. (Szeged, 2010)
EREDMÉNYEK ÉS ZÁRÓ GONDOLATOK
EREDMÉNYEK ÉS ZÁRÓ GONDOLATOK „A közhatalom mindenki javára áll fenn, nem pedig azoknak a magánérdekében, akikre rá van bízva.” {Ember és Polgár Jogainak Nyilatkozata, 1789) Az első világháborút követően kialakult közigazgatási viszonyok számos belső ellentmondást és legalább annyi ideiglenességet hordoztak magukban Magyarországon. Az országot sújtó háborús veszteségeket a trianoni békeszerződés által megvalósított területi elcsatolások tovább súlyosbították, így ezek és az országon belüli politikai polarizáció — legitimisták, nemzeti királyválasztók, köztársaságiak, szociáldemokraták, bal- és jobboldali szélsőségek —, valamint a torlódott szerkezetű társadalom548 sajátosságai gyakorlatilag lehetetlenné tették a közjogi konszolidációt. E körülmények nem csupán az államforma és az államfői jogok gyakorlásának kérdését érintették, hanem a közigazgatási struktúra egészét — benne a területi szintű közigazgatás intézményeit is. A törvényhatósági — vármegyei és a thj. városi — önkormányzati igazgatás már önmagában is számos nehézséget rejtett: mivel az utolsó átfogó törvényi szabályozás 1886-ban történt,549 az azóta eltelt több mint harminc év egyébként is számos változtatást indokolt. A városok tekintetében áthidaló megoldásként ugyan elfogadott az országgyűlés egy fejlesztési törvényt még 1912-ben, de a háború ennek a végrehajtását is megakadályozta. Miután a békeszerződés területi rendelkezéseit a vezető politikai erők általában ideiglenesnek tekintették, s a területi revízió — békés vagy éppen fegyveres módon — a korszakban mindvégig napirenden szereplő kérdés volt, a területi közigazgatási reformokra — melyeket az esetleges határmódosítások nyomban érintettek volna — valójában sem elvi, sem gyakorlati megfontolásból nem került sor az első békés évtizedben. A végbement európai és haza gazdasági-társadalmi változások azonban az 1920- as évek végére elodázhatatlanná tettek bizonyos közjogi változtatásokat. Országos szinten ez az igény leginkább a nemzetgyűlési/országgyűlési választójog törvényi szintű szabályozásában és a törvényhozó szerv második kamarájának helyreállításában, illetve a választási bíráskodás átszervezésében, valamint a törvényhatóságok modernizációjában nyilvánult meg. A Kállay Tibor és Búd János pénzügyminiszterek nevével jegyzett gazdasági és monetáris stabilizációval párhuzamosan a Belügyminisztérium a közigazgatás megújításának, majd jellemző kifejezéssel: racionalizálásának programját inkább a tudomány síkjára terelte, mely élénk szakmai vitákat eredményezett, ám jogszabályi szinten csak Budapesten vezetett eredményre — ott is csak részben. 548 Mózes Mihály: Az ipari forradalmak kora. Bp., 1990. 27., 90-93. p. 549 Sarlós 1976, 154-165. p. 131
