Antal Tamás: A tanácsrendszer és jogintézményei Szegeden 1950-1990 - Dél-Alföldi évszázadok 26. (Szeged, 2009)

I. FEJEZET: A TANÁCSRENDSZER TÖRTÉNELMI ÉS ELMÉLETI HÁTTERE

mellett mindenkor érvényesítették a felső szintű állami és nem állami szervek által megfogalmazott politikai célokat és elveket. Ebbe a tevékenységbe ugyan valóban bevonták az egyes társadalmi rétegek küldötteit, de csupán olyan személyeket, akik a gyakorlatban irányíthatóknak bizonyultak. Ezzel a rendszer valódi kontroll és visszacsatolási mechanizmusok nélkül működött, így valójában nem rugalmas, hanem statikus jellegű volt, amely tartalmában nem azonos a stabilitással. Ugyanakkor lényeges hozzátenni: e jellemvonások nem befolyásolják azt a tényt, hogy a tanácsrendszer egy ténylegesen működő, az állampolgárok helyi szükségleteinek kielégítését — a kor és a történelmi körülmények adta keretek között — érdemben megvalósító intézményrendszer volt. A polgári kori nyugat-európai vagy éppen magyar önkormányzati jellegű közigazgatástól való eltérése objektív tényeken alapult, ezért megítélését nem lehet pusztán politikai vagy ideológiai szempontok szerint végezni. A hasonlóságok és az eltérések egyaránt azt mutatják, hogy a szovjet típusú tanácsok is egyfajta alternatívái voltak a közigazgatási struktúra működtetésének — a maga vitatott hatékonyságával, hibáival vagy erényeivel együtt. Ennek alátámasztására érdemes Bibó Istvánra utalni, aki életében a „morálizmus realizmusát" képviselte mind az egyetemi katedrán, mind a politikai életben és a számkivetettség évtizedei alatt egyaránt. Mégis, a Kolozsvári Egyetemen 1942 és 1948 között tartott előadásaiban — amikor hazánkban a proletárdiktatúrára még reálisan senki sem számított — Bibó mint lehetséges és releváns, néhol talán magyarázhatóan szükségszerű megoldásnak tartotta a szocialisztikus áramlatok előretörését, amelyeket inkább a 19. századi korai munkásmozgalmak és az internacionálék szellemi termékeiből próbált értelmezni. A Szovjetunió társadalmi és politikai berendezkedését, államfelépítményét egyelőre értékelésmentes színben tüntette fel: nem elítélendő antidemokratikus, hanem sajátos, „orosz utas" megoldásként említette. Marxnak az állam és a jog elhalására vonatkozó nézeteit tévesnek tartotta, és hajlott arra, hogy Lenin elképzeléseit komolynak értelmezze. Természetesen a lenini életmű tanításai és a szovjet (sztálini) típusú totális rendszer is két eltérő jelenség, s ezt Bibónak is tudnia kellett. Lenint egyébként nagyra tartotta: több helyen megemlítette előadásaiban, hogy az arisztotelészi filozófus államférfi-eszmény az ő személyében perszonifikálódott a történelemben a legtökéletesebben. Szavaiból bizonyos fokú tisztelet áradt Lenin iránt, akit filozófusnak, gondolkodónak és népek vezetőjének is tartott. Ez különböztette meg őt a történelem egyéb nagyjaitól: Marcus Aurelius filozófus volt ugyan, de tehetségtelen uralkodó, Napóleon és Nagy Frigyes karizmatikus uralkodó volt, de nem filozófus. Lenin ellenben mindkettő — Bibó megítélése szerint.

56 Érdekes olvasni annak a Bibó Istvának az ezirányú gondolatait, akit egy évtized múlva demokratikus eszméiért és tetteiért kevés híján kivégeztek, s akit hazájában hallgatásra kényszerítettek. Az ellentét mégis föloldható: a második világháború végén a szocialisztikus fordulatot is természetesen demokratikus formában képzelte el, bele56 Bibó István egyetemi előadásai 1942-1949. Debreceni Egyetem, Kossuth Egyetemi Kiadó. Debrecen, 2004. 77-176. különösen 80-81., 88. (Megjegyezzük, hogy a kötetben közölt szövegek nem szószerinti idézetek, hanem Bibó hallgatóinak jegyzeteiből rekonstruálták a szerkesztők az egyes előadásokat.) Lásd még RUSZOLY JÓZSEF: Mérték és minta sokak számára... Bibó István, a szegedi jogi kar professzora (1946-1951). In: Szeged. 1997. március. (3. szám) 28-31.