Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

I. AZ ALFÖLD TÖRTÉNETE ÉS IGAZGATÁSA

és 1853 között a közbiztonsági viszonyok a mélypontra süllyedtek. Négy év kellett ahhoz, hogy katonai hajtóvadászatok és a csendőrség felállítása révén letörjék a nemzeti ellenállás színeivel ötvözött alföldi betyárvilágot. Az osztrák jogot és államberendezkedést követő normákat, megoldásokat magyar földön életbe léptető intézkedések sorozata elsősorban az egységes birodalom kiépítését szolgálta. Az országot kerületekre osztották, a megyék csak a végrehajtás területi egységei maradtak, alárendeltségükben a fejlettebb apparátusú járásokkal. A központi akarat ezen a csatornán egységesen érvényesült. A közigazgatástól különválasztott bíráskodást, az ingatlan-nyilvántartást, az adóbeszedést, a közrendészetet járási szintig „lemenőén" külön-külön hivatallal szervezték meg. A mélységes bürokráciával kísért irányítási rendszer polgári szakszerűsége egyébként nem vitatható. 1853-tól megyei és annál magasabb szinten az igazgatásban a német nyelvet kellett használni, a bíráskodásban nem. Az Alföld nagyobb része a pesti és a nagyváradi kerületbe tartozott. Némely megyéket összevontak (Békés-Csanád), nagy kiterjedésű megyéket (Pest, Bihar) kétfelé osztottak. Megalakították Szolnok megyét (Hevestől különválasztva). A Jászkun Kerületet meghagyták, a Hajdúságot viszont Észak-Bihar megyébe sorolták. Debrecen, Szeged és Szolnok 1860-ig megyeszékhely lett. Ez az „átdarabolás" mélyrehatóbb volt, mint a II. József idején néhány évig fennálló kerületi rendszer. A Temesköz három megyéjéből — a délvidéki szerbek követelését teljesítve — már 1849. november 18-án megalakulhatott a „Szerb Vajdaság és Temesi Bánság" nevű önálló tartomány. Ezt Bécsben nem tekintették Magyarország részének. A kísérleti szakasz után 1853tól érvényes, említett megyebeosztás 1860-ban a birodalom megroppanása után felbomlott, az ún. Októberi Diplomát követően újra az ősi megyehatárok léptek érvénybe. Az 1857-ben tartott osztrák népszámlálás adja II. József óta az első pontosabb adatokat a későfeudális korszak utáni Alföld lélekszámáról, és először a sokféle következménnyel járó nemzetiségi megoszlásról. Eszerint az alföldi síkvidék Szabolcs megyétől az Al-Dunáig terjedő teljes területén 4,732 millió főt írtak össze, s azon belül 52 százalékot képviseltek a magyar anyanyelvűek. (A Szerb Vajdaság és Temesi Bánság 1,752 millió lakosából viszont csak 22,5 százalékot jelentett a magyarság a 18. századi betelepítések nyomán. A többséget a német és szerb anyanyelvűek, velük a románok adták.) A városok lélekszámát vizsgálva Szeged és Szabadka kiugró növekedése (62, ill. 53 ezer fő), másfelől Debrecen relatív gyengülése (33 ezer fő), Szolnok alacsony lakosszáma (11,6 ezer) tűnik szembe. A birodalmi belügyminiszter neve után Bach-korszaknak nevezett tizenegy esztendőt a kemény diktatúrának megfelelő berendezkedés ellenére sem mondhatjuk a teljes mozdulatlanság idejének. Nagy jelentőségű, hogy a hatalom a jobbágyfelszabadítást érvényben hagyta, és intézkedéseivel (kataszteri felmérés, telekkönyv, földadó bevezetése) a polgári ingatlan-tulajdonviszonyokat stabilizálta, lehetővé tette a földek gyors adásvételét is. Előmozdította a földesurakkal közösen birtokolt és használt jobbágyilletőségek (legelők, rétek, nádasok, erdők) elkülönítését, a régi perek lezárását, ezzel lehetővé tette a legelők felosztását, majd egyéni szántófölddé alakítását.