Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

I. AZ ALFÖLD TÖRTÉNETE ÉS IGAZGATÁSA

A legelőfelosztások zöme a kiegyezésig le is zajlott, nagy lökést adva az 1853-as krími háborútól számítva mintegy három évtizeden át tartó második alföldi gabonakonjunktúrának, de hasonlóan a vetett takarmányra (lucerna, „misling") és a szemtermelésre épülő állattartás erősödésének, azzal együtt a tanyarendszer nagy arányú bővülésének, továbbá a földes-gazdák vagyoni gyarapodásának (a volt zsellérek töredék legelőrészének felvásárlásával). Ahol a közös legelők megmaradtak, a szántóföldek értéke felugrott, és a paraszti rétegek közötti különbség gyorsabban növekedett (példa erre a Jászság és a Nagykunság). A napszámos- és részesmunkára utalt földtelenek jelentős tömegei számára az 1850-es évek elejétől az 1880-as évtizedig — a folyószabályozásoknál és a vasútépítéseknél — az időszakos vagy „főhivatású" kubikosélet adott megélhetést. A kiterjedt földtulajdonnal bíró városok egymástól eltérő hasznosítási „politikát" alakítottak ki. Szeged homokföldjei zömének hosszú időre (30 évre) szóló bérbeadásával nincstelenek ezreit juttatta (igaz, gyengén jövedelmező) földhasználathoz, és ezzel elősegítette a tanyás gazdálkodást. Debrecen kisebb arányban adta bérbe a földjeit, a Hortobágyon pedig saját kezelésben folytatta a hagyományos marha- és juhtartást. Kecskemét városa a távoli határrészeken fenntartotta a külterjes állattartást, másutt viszont inkább a szegedihez hasonló megoldást követte. Erre épülhetett a később fel-virágzó gyümölcs- és zöldségtermesztés is. Sajátos „képlet" valósult meg Nyíregyháza határában bérlet majd parcellázás alapján: az 1846 körül még szállás jellegű, „bokrokba" települt külterületi lakó- és állattartó helyekből az 1860-as évtized elejére 41 tanyabokor fejlődött ki, a város szegénysége költözött beléjük. Az alföldi nagybirtokok egyébként szinte minden legelőt és rétet feltörtek, amely gabonatermesztésre, egyáltalán a szántóföldi művelésre alkalmasnak látszott. 1852-ben egy óbecsei uradalomban munkába állt az ország első mezőgazdasági gőzgépe is. A Bach-korszak nem avatkozott be az egyéni termelésbe, de hatósági úton mégis el akarta érni az agrárviszonyok, a paraszti gondolkodás korszerűsítését. Ennek a törekvésnek kevés eredménye született. Próbálkoztak, főként a lótartók körében, a tiszta fajtájú apaállatok elterjesztésével. Átfogó elképzeléseket mutatnak a „fatenyésztés" körüli intézkedések: az országutak mellett fasorok ültetése, az elemi iskoláknál gyakorlókertek létesítésével oktatás a gyümölcstermesztés megkedveltetésére, eperfák a selyemhernyó-tenyésztés meghonosítására. A kötelező rendelkezések és a gyakori büntetések gyakran az ellenkező hatást váltották ki. A birodalmi elképzelésekhez igazítva az 1850-es évtizedben — az adózás rendszerét követő közmunkakirovásra és a vízitársulatok pénzére hagyatkozva — állami szakirányítás mellett folytatták az alföldi folyók szabályozási munkáit. Ezek csak részeredményeket hoztak (szinte kivétel az 1857-ben elkészült Gyula és Békés közötti „nagy csatorna", a Fekete-, illetve a Kettős-Körös új ásott medre). Az 1860-as évtizedben az átvágások javarésze még csak tervben volt, a védőgátszakaszok összekötése szintén. Tervszerűbbé vált az országutak karbantartása, kisebb kőhidak készültek, és nem egy városban kövezett utcákat is csináltak (igaz, megfelelő alapozás nélkül ez utóbbiak többször belesüllyedtek a sárba). Nem Bach vagy az 1860-as évtized provizórikus kormányzásának az érdeme, hanem a kezdeményező ausztriai tőkés és a hazai nagybirtokos befektetőké, továbbá az