Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

I. AZ ALFÖLD TÖRTÉNETE ÉS IGAZGATÁSA

megbízásból 1689-ben kidolgozott tervezet, az „Einrichtungswerk", birodalmi szemléletével hosszú időn át irányadó lett. Az udvar célzatosan elősegítette az ún. örökös tartományokban toborzott, bizonyos vagyonnal és gazdálkodási tapasztalattal rendelkező német és nem magyar ajkú más betelepülők előnyös feltételek szerinti, tömeges fogadását. Egy ideig megvalósították a római katolikusok külön támogatását is. Az 1688-ban megszervezett Neoacquistica Commissio gondoskodott arról, hogy a török hódítás előtti nemes családok leszármazottai ne jussanak hozzá hajdani családi birtokaikhoz a jogállását tekintve „fegyverrel visszahódított"-nak minősített országrészben. (A Bácska, a Körös-Maros köze esetében igen ritka kivételként fordult elő a középkori birtokadományozás megerősítése, újabb elismerése.) A hadműveleti területről ideiglenesen akár többször is „elfutott" vagy kitelepített magyar lakosok (először főképpen a Közép-Tisza-vidéken) már 1687-től kezdve megpróbálkoztak a visszatéréssel. A nagyobbrészt önszervezésű, másfelől a régi vagy az új földesurak hívására történt jelentősebb újranépesedés 1699 és 1703 között indult el. A visszatérők bírái, elöljárói használatba vették megőrzött régi pecsétjeiket, papjaik vezetésével kiásták a „nagy futások" idején elrejtett harangjaikat, helyrehozták a romos templomokat. Püspöki, érseki ösztönzésre lépések történtek a magyar megyeszervezet visszaállítására is (Bihart 1688-ban végleg, Bács megyét 1699-ben, Békést 1700ban rövid időre újraalakították, de a két utóbbi majd csak 1712-ben, ill. 1715-ben bizonyult véglegesnek). Figyelmet érdemel, hogy a magyar ajkú egyházközségeket irányító püspökségek újraszervezése gyorsan megtörtént. A Debrecenben a török időkben is munkálkodó tiszántúli református püspöknek, az 1697-től ismét tevékenykedő kalocsai érseknek, az 1700-tól Szeged székhellyel visszaállított csanádi és az 1702-től ismét működő nagyváradi római katolikus püspökségeknek, nem különben a váci és az egri püspököknek (világi tisztségeik révén is) közvetlen szerepük volt az Alföldön az élet, a társadalom feltámasztásában. A szigorú ellenreformáció szellemisége egyelőre még elszórtan hatott, így a kálvinista gyülekezetek is élénken működhettek. Minden egyházközségben újrakezdték az iskolai tanítást. A Habsburg-birodalom érdekei és tervei szerinti új és gyors berendezkedés bizonyos mértékig kedvezett az Alföldnek azzal, hogy ugyan több évtizedre kamarai igazgatás alá helyezett volt hódoltsági területeket, de ezeknek — a vagyonos Debrecenhez vagy a „három város" körzetéhez mért — nagy elmaradását csökkentette. A bécsi udvartól, ill. a kamarától származó döntések nemegyszer fel is erősíthették az újabb vagy örökölt terület társadalmi különbségeket: A katolikus bunyevácok bevándorlása után Baja már 1696-ban szabadalmas mezővárosi jogokat kapott. Debrecen szabad királyi mezővárosi kiváltságait csak 1693-ban ismerte el újra az uralkodó (ennek egyfajta jelképe, hogy a város hasznára 1699-ben felépülhetett a híres hortobágyi csárda). 1702-ben viszont a benépesülőben lévő teljes Jászkunságot zálogba adta a bécsi kamara a Német Lovagrendnek, semmibe véve a jászkun kiváltságokat. (1745-ben a Jászkunság lakossága azután példás önszervezés útján, a saját erejéből, hatalmas összegért váltotta meg újra a jogait, az ún. redempció során.) Szeged szabad királyi városi jogállását 1719-ben sikerült újra törvényben elismertetni. A Hajdúság törzsét alkotó „öreg hajdúvárosok" 1733-ban tudták elérni kiváltságaik tudomásul vételét, területük önkormányzatát, Szabolcs vármegyéből történő kiválásukat. Számos kisebb hajdúváros