Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

I. AZ ALFÖLD TÖRTÉNETE ÉS IGAZGATÁSA

viszont hiába küzdött a jogaiért, a jobbágytelepülések helyzetébe kényszerítették. A Derecske-Nagyszalonta-Berettyóújfalu-Komádi-Kaba településsorral jelezhető terület hajdúlakosai földjükkel együtt kamarai kézre jutottak, s 1702-ben az Eszterházy hercegi család kialakuló uradalmába kerültek. A Bécsből irányított újraszervezés és a visszatérő-betelepülő lakosság munkája és élni akarása útján egyaránt megindult újjászületés folyamatát az 1703 júniusában kirobbant Rákóczi-szabadságharc szakította meg. Az Alföld, főleg az első három esztendőben, majd 1708-ban a császári és a kuruc erők jelentős ütközeteinek a színtere volt, magyarsága szinte végig a fejedelem töretlen támogatója. A déli területekre betelepült szerb határőrök ugyanakkor a szabadságharc kezdetétől kemény ellenfelei Rákóczi seregeinek. A Maros-Körös és a Duna-Tisza köze esztendőkön át a szerb (rác) és kuruc összecsapások sok pusztulással járó „ütközőzónája", ismét előfordulnak a tömeges „futások". Debrecen, Szolnok vidékét, a Jászságot, a Nagykunságot és Szabolcsot a császári csapatok zsarolják, pusztítják. A kuruc-labanc hadi események által keltett állandó bizonytalanság 1710 tájára oszlott el. AZ ÚJRANÉPESEDÉS HULLÁMAI ÉS EREDMÉNYEI Az Alföld déli harmadába, az 1699-től még mindig török kézen maradt Temesközbe (amelyet a kuruc háború alig érintett) az 1718-ban aláírt pozsareváci béke után jutott el végleg a nyugalom világa — 164 esztendei hódoltság után! (Ma már elképzelni sem egyszerű, hogy 1716 augusztusáig pl. a szegedi Tisza-szakasz újszegedi oldalán még török uralom volt.) A félbeszakadt alföldi újjászületés ettől kezdve folytatódhatott valóban nagy lépésekkel, ismét két fő formában. Az egyiket az udvari kamara révén az állam szervezte, a másik az új magánföldesurak nevéhez fűződik. A hatalmas kiterjedésű, de nagyon gyéren lakott, többségében viszont művelésre, legeltetésre igen alkalmas területeken 1710 után az udvari kamara szívesen látta a visszatérőket és a letelepülőket (elsősorban persze mint adófizetésre képes, a katonai és más terhek vállalására kényszeríthető lakosokat). A katonai központtá alakított városokban kézművesekből mutatkozott a legnagyobb hiány, s így az első hullámban számos német iparost hoztak többek között Szegedre (1714-től), Bajára, Szolnokra, Aradra, Nagyváradra, 1716 után pedig különösen Temesvárra, s a Péterváradot is ellátó Újvidékre. A kereskedők zöme görög, macedón, szerb és örmény volt. A kamarai adminisztráció benépesítési akciói a paraszti népességgel ekkor még alig foglalkoztak. (A kamara illetékessége a katonai igazgatású Temesközre és a tiszai-marosi határőrvidékre nézve külön széles körű jogosítványokat foglalt magában.) Gyökeresen megváltozott a helyzet az 1710-es évtized derekától, amikor a bécsi udvar — a Habsburgokhoz hűséges új nemesség, az új vezető réteg megteremtése érdekében — az addig kamarai kezelésű földek zömét jutalmul vagy kedvezményes áron új földesurak birtokába adta. Ezzel az adományozási sorozattal az Alföld visszaszerzett területe pár évtized alatt eltérő helyzetű, részben nem is összefüggő „zónákra" tagolódott. A legfontosabb különbséget a Maros és a Tisza, délről pedig a Duna folyókkal határolt Temesköz hordozta. Attól északra és északkeletre az egész Alföldön,