Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

I. AZ ALFÖLD TÖRTÉNETE ÉS IGAZGATÁSA

az a két fő forrásból táplálkozó népességmozgás, ami ebben a térségben a legfontosabb előfeltétele volt az élet újraindulásának. Az egyik fő forrás a megmaradt magyarság. A vészes időket átszenvedett alföldi magyarok jelentős lélekszámú, de együttesen is csak szerény népességet biztosító közösségeinek települései a Sarkad-Nagyszalonta-Berettyóújfalu-Nagyvárad-DebrecenJászberény-Kecskeinét vonaltól északra nagyjából összefüggő területen, illetve a hódoltságot átélt területen szigetszerűen (Közép-Tisza mentén, Szeged, Vásárhely, Szentes, Zenta, Makó körzetében, a Duna mellett Zombor, Baja és Kalocsa övezetében, Kiskunhalason, Karcag vidékén, Dévaványán, a Körösök mentén Mezőtúron, Gyulán, Békésen, Szeghalmon, az egész békés-bihari Sárréten) maradtak fenn. A lakosok egyházi és önkormányzati összefogása, jogfolytonosságuk tudata, annak hagyományozása, elismertetése és gyakorlása alapvető erőt képviselt. A magyarok saját akaratukból kívántak visszaköltözni az előző nemzedékek jogán a magukénak tartott lakóhelyükre, a megszakadt élet folytatására. Ahhoz azonban kevesen maradtak, hogy a visszafoglalt vidékeket nagyobb arányban benépesítsék. Ez a tény érthetővé teszi, hogy a tájon nemcsak lehetőség nyílt, hanem szükség is volt magyar és nem magyar nyelvű áttelepülők és bevándorlók befogadására, Ebben közvetlenül érdekelt volt az adószedő állam, s még jobban az újraszerveződő vármegyék, a kialakuló új földbirtokosság, az egyházközségek s átmenetileg maguk a települések is. A török idők utolsó szakaszában a magyarság meghatározó jelenlétét kifejező vonaltól délre már voltak délről jött szerb és horvát, kelet felől érkezett román nyelvű betelepülők. A délszlávok többnyire mint gazdálkodással is foglalkozó katonák, gyakran mint kereskedők. Ezek a népelemek nem távoztak el az oszmánokkal, és nem is számítottak rosszul. A bécsi kormányszervek az ún. határőrvidék előkészítése érdekében 1687-től ugyanis megkezdték a török szolgálatból átállt szerbek Szegedre telepítését, megengedték a bunyevácok Bajára költözését, befogadták a török ellen fellázadt és (Csernojevics Arzén pátriárka vezetésével) bevándorló több tízezer szerb családot. A Bácska és a hozzá csatlakozó visszaszerzett területek lakossága ilyen módon Újvidéktől északra szerb többségű lett, és ugyanakkor jó időre katonai és kamarai igazgatás alá került. 1695-ben Szegeden már szerb ortodox püspökséget szerveztek. Ez a püspökség 1708 táján a „péterváradi sáncba", azaz a Duna szemközti partján a később (1748-tól) Neusatznak, azaz Újvidéknek nevezett város szomszédságába települt át és alapozta meg a karlócai érsekséget. 1702-re kiépült a török ellen a tiszai és a marosi határőrvidék, az aradi, a szegedi és a péterváradi várak azt követő korszerűsítésével és katonai központtá emelésével együtt. A várakhoz a Bácskában paraszti sorban élő, de katonákként kiváltságokat élvező települések (ún. sáncok) tartoztak, nem katonáskodó elemekkel együtt. Ezek a sáncok a határőrvidéken belül fenntartották egy-egy település folyamatos, bár többnyire szerény mértékű civil jellegét (többek között Szabadka, Zombor, Zenta, Szenttamás, Obecse, Kanizsa, Martonos, Ada esetében). Mindez — a változatlan szerb többség mellett — találkozott az iparűző németség első csoportjainak megjelenésével. A visszafoglalt részek irányítását és hasznosítását már 1687-től közvetlenül a bécsi udvari kamara végezte — kirendelt biztosai útján, a birodalmi érdekek szerint. A Kollonich Lipót (győri püspök, majd kalocsai, végül esztergomi érsek) által udvari