Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

I. AZ ALFÖLD TÖRTÉNETE ÉS IGAZGATÁSA

A hatvanas évtized elemzései s most már a nyugati megoldások ismerete alapján a „megye vagy/és régió" -kérdéskörét az országos vezetés előtt másodsorba szorította az általános urbanizáció célkitűzése, folyamatos reformokkal egybekötve. A célkitűzés részletes kimunkálása során igénybe vették az országos szervek a megyei tanácsoknál megerősödött szakmai kapacitást, de lényegi kérdésekben nem lazítottak a centralizáció szorításán. Az 1971-ben rendszerbe és jogszabályokba foglalt elképzelések előkészítő lépéseként 1969-ben, a múlt századihoz képest jóval magasabb követelményekkel, visszaállították a nagyközségi jogállást (1016/1969. sz. kormányhatározat), megszüntették a járási tanácsokat s helyükbe megyei kihelyezett közigazgatási szervekként a járási hivatalokat állították (1017/1969. sz. Korm. hat.). Lehetővé tették azt is, hogy egyes községek felügyeletét a vonzásközpont városok lássák el. E szervezeti változásokat és a decentralizáció néhány szerény elemét az 1971. évi ún. harmadik tanácstörvény rögzítette, s a 11/1971.(111. 31.) Korm. sz. rendelet részletezte a végrehajtásra vonatkozó előírásokat. Ugyanabban az évben szabályozták a várossá nyilvánítás új feltételeit. 1971-ben született meg a területfejlesztés irányelveiről, s azok megvalósítása érdekében az országos településhálózat-fejlesztési koncepcióról elfogadott 1006/1971. és 1007/1971. (III. 16.) számú kormányhatározat, amelyhez többek között Bibó István nevezetes dolgozata is kapcsolódik. A nagy távlatokra is kiterjedő tervezetben megfogalmazott szándékok imponálóak, akkor is, ha megvalósíthatatlanok maradtak. A koncepció arányos elhelyezkedésű, hierarchikus városhálózattal kívánta biztosítani a lakossági ellátás és az életviszonyok megközelítő kiegyenlítődését az ország egész területén. A városhiányos térségekben — különösen az Alföldön — ehhez nagy arányú, komplex fejlesztéssel (ipartelepítés, lakásépítés, kommunális beruházások) számolt. A lendületes városodás érdekében a falvak önfejlődésre utalását, népességvesztését is elfogadta. A koncepció alapján a településeket az elérni kívánt funkció-szint szerint kellett kategóriákba sorolni. így „kiemelt felsőfokú központ" lett az Alföldön Debrecen és Szeged (1962 óta megyeszékhely is), „felsőfokú központ" Békéscsaba, Kecskemét, Nyíregyháza és Szolnok (egyben megyeszékhelyek), „részleges felsőfokú központ" Baja és Hódmezővásárhely, „középfokú központ" Berettyóújfalu, Cegléd, Csongrád, Gyula, Hatvan, Hajdúnánás, Heves, Jászberény, Kalocsa, Karcag, Kiskőrös, Kiskunfélegyháza, Kiskunhalas, Kisvárda, Kunszentmiklós, Makó, Mátészalka, Mezőtúr, Mezőkovácsháza, Mezőkövesd, Monor, Nagykáta, Nyírbátor, Orosháza, Püspökladány, Szentes, Szeghalom és Tiszafüred. A „részleges középfokú központ" besorolásra az Alföldről Abádszalók, Balmazújváros, Békés, Bácsalmás, Dabas, Fehérgyarmat, Gyoma + Endrőd, Hajdúböszörmény, Hajdúszoboszló, Kisújszállás, Kistelek, Kunszentmárton, Nagykőrös. Szarvas, Túrkeve, Tiszaföldvár-Martfű, Tisza vasvári, Törökszentmiklós és Vásárosnamény kapott jogot. Általában véve a felsőfokú központokat 400-600 ezer főre, a középfokúakat 50120 ezer főre tervezték, vonzáskörzetük lakosságával együtt számítva. A középfokba sorolás távlati ígérvényt fejezett ki a várossá minősítésre. A koncepció így a századforduló tájára 55-56 városi fejlettségű és jogállású települést kívánt az Alföld hat megyéjében és a többi megye alföldi jellegű részein. A hetvenes-nyolcvanas évtized tömeges várossá nyilvánításaival és azok folytatásával a jogállást elnyert települések szá-