Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

I. AZ ALFÖLD TÖRTÉNETE ÉS IGAZGATÁSA

tak. 1907-ben hatályon kívül helyezték a vármegyei reformot előkészítő törvényt, a belpolitikai harcokban beállt fordulatok után a városok helyzetének jogi rendezése került inkább előtérbe. Az 1912. évi 58. törvény ebben is csak részmegoldást hozott, a kormány az önkormányzatokat városi keretben még veszedelmesebbnek látta. A háborúra készülő állam érdekei mást kívántak. Az első világháború kirobbanása idejére érlelődtek meg az államjogi és államigazgatási szakférfiak körében a megyerendszer tényleges korszerűsítésének konkrét tervei. Ezeket ugyan elsodorta a több mint négy esztendőn át tartó állapot, a hadigazdaság és az emberanyag-utánpótlás érdekeit követő központosítás, alföldi szempontú összegzésük mégis rendkívül tanulságos. A kiváló felkészültségű Benisch Arthur a gazdasági és a közlekedési viszonyok elsődlegességét hangsúlyozta a hagyományokkal szemben. Az arányosabb területű megyékben (arányosabb járásokkal) új várostípusként be kívánta vezetni a mezővárosi jogállást, a járások esetében pedig az önkormányzatot. A tervezet egyes települések rangemelésével éppúgy számolt, mint az esetleges „lefokozással" — a valóságos funkciók alapján. A Duna-Tisza köze két „góliát megyéjéből" Pest-Pilis megyét (székhelye: Budapest), Solt-Kiskun megyét (Kecskemét) Bodrog megyét (Szabadka), Torontál területére átnyúlva Szeged vagy Csongrád megyét (Szeged), Bács megyét (Zombor), a Tiszántúlra is kiterjedve Jász-NagykunSzolnok megyét (Szolnok) alakította volna ki. Ez együtt járt volna négy nagyközség rendezett tanácsú várossá, huszonkét nagyközség mezővárossá emelésével, Baja és Túrkeve városi jogállásában egy fokozatú lefelé lépéssel a hat új megyében. Szabolcshoz kívánta csatolni Bereg és Szatmár megyék egy-egy járását, Nyíregyháza centrális fekvésének erősítésére, Kisvárdát és Polgárt pedig mezővárossá minősítette. Debrecen vonzását elismerve Szabolcsból, Biharból, Jász-Nagykun-Szolnokból területrészeket szánt Benisch Hajdú megyének, s hat mezővárossal számolt (három „lefokozás", három „előléptetés" révén). Szatmár megyét Szolnok-Dobokából pótolta volna, s a székhelyet Nagykárolyból Szatmárnémetibe tartotta indokoltnak áthelyezni. A hatalmas „Biharországból" Hajdú, Szilágy, Arad és Békés megyékbe akart járásnyi részeket elcsatolni. Békés megyét Jász-Nagykun-Szolnokból és Biharból kiegészítve, déli részéből Csanád javára területet átadva gondolta el, két új rendezett tanácsú és négy mezővárossal. A némileg csökkentett Arad megyében egy mezővárossal számolt, Torontálba és Csongrádba átnyúlva javasolta a középkori kiterjedéssel Csanád megye kibővítését, Hódmezővásárhelyt is odaértve, három mezővárossal. Versec központtal, Torontálból és Temesből kialakított részen kívánta feltámasztani a hajdani Keve vármegyét. Torontál területét megkurtítva, Pancsovát „lefokozva", egy nagyközséget mezővárossá emelve látta volna jónak. Temes megye az említett részek elcsatolása után egy mezővárossal rendelkező megyeként maradt tovább. Krassó-Szörény a csonkítások után is megfelelő kiterjedéssel működhetett volna, Lúgos székhellyel. Benisch tervezetében az Alföldön Szentes vesztette volna el megyeszékhelyi rangját, Kecskemét, Szeged, Szabadka, Szatmárnémeti és Versec viszont székhellyé lépett volna elő. A fő tényei szerint kidolgozott terv az utolsó, amely az Alföldet a közigazgatási területszervezés oldaláról egészében átfogta. Számos felismerését igazolta az idő.