Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

I. AZ ALFÖLD TÖRTÉNETE ÉS IGAZGATÁSA

A számos nemzet fiaiból álló keresztény sereg 1684 és 1697 között győztes ütközetek sorával szorította ki a török erőket. A már említett hadi fontosságú várak mellett a „főcsapás" keretében szabadult fel Szolnok (1685), Hatvan (1686), Eger (1688) s velük a Duna-Tisza köze, a Tiszántúlnak a Marosig terjedő nyugati sávja. 1689-ben sikerült Belgrádot bevenni, 1690-ben viszont a török újra elfoglalta, tatár segédcsapatai pedig nemcsak Erdélyben, hanem a Temesközben és Biharban meg Szabolcsban is súlyos pusztításokat okoztak. Hosszadalmas ostromzár, nagy környék elnéptelenítése árán 1692-ben végre felszabadult Várad, 1695 elején Gyula vára. Az 1697. évi titeli, s főképp a zentai csata érlelte meg a két évtizedre szóló békét. A védekezésbe szorult, de még mindig nagy erőt képviselő török birodalom a Duna-Tisza közét végleg feladta ugyan, de Temesvár központtal továbbra is meg tudta tartani a Marostól a Dunáig terjedő, nyugaton a Tiszával, keleten Erdéllyel határolt területet. Innen a péterváradi csatával — 1716 októberében sikerült kiszorítani. 1717-ben a török zsoldban álló krími tatárok még beütöttek Erdélybe Moldva felől és Szatmár megyéig eljutottak. Az európai hatalmak közbenjöttével született 1718. évi pozsareváci béke az oszmán hódítók teljes kiverését rögzítette. A főbb események és az erőviszonyok alföldi szempontú összefoglalása segítheti a megyerendszer újjászervezése körüli nagy különbségek, birodalmi érdekből hozott intézkedések hátterének felvázolását. A Rákóczi-szabadságharc leverése előtti és utáni Habsburg-politika elvei és céljai ellentétesek voltak a nemzeti regenerálódást, a lazább bécsi függést, a földesúri hatalmat és a provinciális döntésekben való jogosultságot kívánó köznemesség törekvéseivel. Az udvari körök ugyanakkor tisztában voltak azzal, hogy csak a nemesi vármegyék képesek az állami adók és más terhek (katonaállítás, beszállásolás stb.) behajtására, a „belső rend" fenntartására. így született meg III. Károly idején a magyar rendek és a király közötti kompromisszum, amelyet számos törvény rögzített. A vármegyék újraszervezése két „fokozatban" illetve jogi formában történhetett. Azok a nemesi vármegyék, amelyek nem kényszerültek menekülésre, folytatták működésüket (Szabolcs, Szatmár). A valóságos újraszervezés egyik változatát a menekülésből visszatért vármegyékben valósították meg, szintén a korlátok nélküli jogfolytonosság jegyében, a hódoltság alól felszabadult illetőségi területen (a régi székhelyen), s röviddel a hadműveletek után, esetenként a bécsi kormányszervek biztatása nélkül. Nógrád, Pest és Heves megyék nemesei 1683 novemberében még Füleken beszélték meg közösen a visszatérést s azt követően külön-külön meg is történt újraalakulásuk. Bonyolultabb, sajátosabb volt a Bihar megyei megoldás: Miután a Várad közeli Szentjobb várát 1686 őszén a törökök feladták, ott egy évvel később összegyülekezett a bihari nemesség, s követeket küldött Pozsonyba, főispán kinevezését kérve az uralkodótól. (A megye legális működésének ez az előfeltétele volt.) 1688 februárjában a pozsonyi országgyűlésen tartózkodó Benkovics Ágoston váradi püspök kapott főispáni megbízatást. (0 is menekülésből tért vissza.) Ennek nyomán 1688. augusztus 30-án Szentjobb várában lezajlott Bihar vármegye újraszervező közgyűlése, megválasztották az előírt tisztségviselőket. Mindez közel öt évvel Várad visszavétele előtt történt. A megfelelő számú írástudó nemessel rendelkező Bihar megyére támaszkodva Benkovics Békés megye újraélesztését is elősegítette: I. Lipót 1699 végén kinevezte békési főis-