Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

IV. TÖRTÉNETÍRÁS A DÉL-ALFÖLDÖN

A polgári kori szegedi helytörténeti kutatás megindulása a magyar történetírás sok vonatkozásban maradandó eredményeket fölmutató 1850-80-as évekbeli pozitivista fellendülésének utolsó hullámaival esik egybe. Ez a tény elsősorban a módszert határozta meg. Azt az igényt, hogy Szeged történetét is fel kell dolgozni, a város hangadó polgárai fogalmazták meg először, még 1859-ben, nemzeti függetlenségi éllel. A meglehetősen szép pályadíj (100 arany, majd 1000 forint) sem volt eléggé csábító ahhoz, hogy a kiegyezés után gyorsabban polgárosodó város története hamar megszülessék. 1877-ben végre megjelent VARGA FERENC szegedi születéstű gyoroki (Arad m.), később Szeged-palánki plébános Szeged város története I. A legrégibb időktől a török foglalásig című könyve, elnyerve a pályadíjat. VARGA munkája a kor helytörténetírásának tisztességes színvonalú, értékes alkotása. A város honfoglalás előtti történetét illetően nem tud többet mondani, mint amit az irodalomból összegyűjtött, következtetéseiben azonban mértéktartó. A középkori történetről szólva — ha bizonyos lokálpatrióta túlzásokkal is — végeredményben észreveszi a ma is lényegesnek tartott csomópontokat: a sószállításban betöltött szerepet, a városi kiváltságok előrelendítő szerepét, Szeged kereskedelmét, a szerémségi bortermelést, a műveltség fontos mutatóit, a városigazgatás kérdéseit. A hozzáférhető irodalom alapos felhasználása mellett ő aknázta ki először a város titkos levéltárában őrzött oklevélanyagot, bár ezen túlmenően nem végzett különösebb feltáró munkát. Munkájának utolsó harmada okmánytár. Az abban közzétett 74 oklevél, ill. regeszta között az 1359 és 1719 közötti századokból 59 ki nem adott oklevelet publikált — nem ritkán rossz olvasattal bár — mondanivalója bizonyítására. VARGA FERENC könyve a szegedi polgárság kiegyezés utáni törekvéseinek, szemléletének teljesen megfelelt, amikor rendszerezte a város középkori fejlettségének, főként kereskedelme fontosságának tényeit. Pozitivista munkája helyenként a nemzeti romantika jegyeit is mutatja. Szemléletében a liberális irányzatnak is nyoma van; egyháztörténeti kérdésekről pl. a várhatónál jóval kevesebbet írt. A szegedi helytörténetírás nekilendülése az 1879. évi árvizet követő két és fél évtizedre esik, mondhatni párhuzamos volt a város igen gyors ütemű újjáépítésével és erőteljes fejlődésével. (Csak jelzésként: 1870-ben Szeged lakossága 70 ezer fő volt, s mindössze a kereső népesség 9,5 %-a volt ipari-kereskedelmi foglalkozású; 1900-ban 103 ezer lakosa volt a városnak, s a kereső népesség 24,1 %-át az ipar és kereskedelem foglalkoztatta, jelentős gyáripari, közlekedési és kulturális központ lett.) A tőkés fejlődéssel megerősödött polgárság kulturális igényei is egyre nőttek. Országosan számontartott újságírás, színvonalas színházi élet, erős oktatási intézmények, a könyvtárés múzeumügy felkarolása, egyetemfelállítási törekvések jelzik mindezt, összekapcsolva Szeged dél-magyarországi vonzásának tudatos erősítésével. Az 1892-ben megalakított Dugonics Társaság keretében a szegedi tudományos kutatás támogatása és ösztönzése is tervszerűbbé vált. A történetírás dualizmus kori szegedi művelői nagyjából ugyanazok, mint másutt az országban: jogvégzettek, papok, tanárok, tisztviselők. Nagyobb részük a szűkebb szakmai ismeretekre, készségekre építő autodidakta. A hazai történeti kutatás ismert egyéniségeivel való kapcsolatuk alig van: elvétve publikálnak csak a történeti folyóiratokban, nem kérik a szegedi kérdések vizsgálatára sem az ország vezető történészeit,