Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

II. GAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM

gazdaságban töretlenül hasznosulhatott, miután a szaktudás is „privatizálódott" és elősegítette az életképes magángazdaságok kiformálódását. *** Hogy a jó néhány, de gyakorta egymásnak ellentmondó forrásból tájékozódó mostani közvélemény szemléletét — az agrárvilág szereplőinek zömét is ideértve — inkább az előbb körvonalazott mérce s nem a helyébe vagy legalább melléje sorakoztatott frissebb tények, rendszerbe szedett információk, tágabb kört átfogó tapasztalatok alakítják, annak jó néhány oka van. A legfontosabb (a földtulajdonviszonyok hosszadalmas és nagyobbrészt mégis megoldatlanul hagyott rendezése után és mellett) a magyar mezőgazdaság és a hozzá kapcsolódó népesség további életét, termelését világosan felvázoló tartós és távlatos agrárpolitikai célkitűzések mozaikossága, hézagossága, ellentmondásossága — összességében: a hiánya. Érzékelhető, hogy egymás mellett léteznek, s nemegyszer egymást kérdőjelezik meg vagy „oltják el" a pártpolitika és a szakemberek által megfogalmazott elképzelések. A bizonytalanságot újabban az Európai Unióba lépésünk feltételeit, követelményeit továbbadó, szakmailag korrekt, de a meglévő ismeretek, a rendelkezésre álló adottságok fényében nem könnyen elérhető viszonyokat taglaló tájékoztatással próbálják feloldani vagy csökkenteni az agrárszféra hivatalai, szervezetei. Látni kell, hogy ennek a pozitív hatása az agrárvilág termelői ágazataiban csak azok között jelentkezhet, akik rövid időn belül képesek megfelelni az uniós követelményeknek. Az agrártermelésből élők nagy többsége nem ebbe a kategóriába tartozik, s nem lát lehetőséget arra, hogy a kárpótlás után visszakapott földjén akár csak megközelítse a tőkeerősebb, szakmailag felkészültebb, korban fiatalabb csoportot, a potenciális farmergazdákat. Nehéz volna megmondani nekik, hogy rájuk többnyire a megoldhatatlan helyzetet „feloldó" átmeneti vegetálás után — a történelmi átalakulás során máskor is előfordult ilyen — a kihalás vár. Nem könnyű szembenézni az aligha kikerülhető ténnyel, hogy az agrártérségek népessége a megfelelő eltartóképességhez, a „vegyes" forrásokból táplálkozó megélhetési lehetőségekhez fog alakulni-idomúlni. Ez néhány évtized kérdése. A politikai felhangok következménye, hogy a közvélemény nem vette még figyelembe az alábbiakat sem: Az általában részvénytársaságokká átalakult, erősebben szakosodott, rugalmas üzemi méretű, tapasztalt szakmai vezetésű termelői közösségek legjobbjai volnának valójában „legközelebb" mindahhoz, amit az Európai Unió kíván, körülöttük viszont a politikai töltésű bizonytalanságot kellene mielőbb felváltani a távlatos gazdálkodásra orientáló, garantált kormányzati programmal. Nyilvánvalónak mondható az is, hogy — hazai vagy külföldi befektetőkkel — a második világháború előtt „középbirtoknak" (150-500 hektár körüli területtel) mondott vagy annál is nagyobb célgazdaságok lesznek egy idő múltán igazán versenyképesek a szántóföldi növénytermesztésben (gabona, kukorica, cukorrépa, napraforgó stb.). Teljes gépesítéssel, kevés, de magasan képzett munkaerővel.