Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

II. GAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM

Sem történetileg, sem a jelenkorra vonatkozólag nincs akár csak félig-meddig rendszerezett ismerete a társadalom többségének arról, mit is jelent gazdasági-embericsaládi vetületében egy (számban ma még igen kevés) farmgazdaság, vagy a manapság újra tömegében található, a hagyományos megoldásokkal küszködő parasztgazdaság. A földből élők között is érzékelhetően generációs kérdés, hogy elfogadják-e a belterjes kultúrákat, vállalják-e, elbírják-e az azzal járó technikai és szellemi beruházásokat, a szigorú lekötöttséget, az értékesítési kálváriákat, avagy ragaszkodnak a biztosnak vélt és sokkal kényelmesebb szemtermeléshez, a hozzá társuló „háztáji" jellegű sertéstartáshoz, általában a negyven-ötven évvel ezelőtti "szövetkezetszervezés ellenében, majd árnyékában megőrzött kistermelői gazdálkodási hagyományokhoz. Ezek egy része visszahúzó erő, másik része pozitív töltésű hagyomány. Mindehhez szorosan kapcsolódó és a különböző nemzedékek között nagyon eltérően alakult vélemény mutatkozik meg a termőföld megbecsülése, értéke körül. Az idősebbek abba nevelődtek bele, hogy a régebbi körülmények között igen drága, nagy áldozatok és bizonyos szerencse árán megszerezhető földtulajdon megélhetési biztonságot, társadalmi emelkedést és elismerést, az utódoknak jobb életkörülményeket hoz magával. A földdel éppen ezért kincsként bántak, nemegyszer el is torzította az életvitelüket, a gondolkodásukat a birtokgyarapítási törekvés láza. A nagyobb birtokot előbbre valónak tartották, mint a gazdaságuk korszerűségét. Ha nem is mindig volt gazdaságos, a könnyen hozzáférhető családi leterheléssel vagy a bőven rendelkezésre álló külső munkaerővel (napszámosokkal, részesekkel, cselédekkel) kerülték ki a mellőzhetőnek gondolt kiadásokat, a gépbeszerzést, a minőségi állatállomány beállítását, a nemesített vetőmag használatát és a többit. A fiatalabbak között már a harmincas-negyvenes években megjelentek az újdonságokra, a belterjességre, a kor igényeit követő állattenyésztésre fogékony, javarészt már az elérhető szakképzésben részesült, mozgékonyabb kisbirtokosok, akik képesek voltak felmérni, mekkora és milyen termelési irányú, milyen felszereltségű gazdaságok hatékony és hasznothajtó működtetésére vállalkozhatnak. Az ő szemükben a termőföld már nem önmagában számított értéknek, hanem mint a gazdálkodás egyik fontos előfeltétele, színtere. Ők már jól tudták, hogy figyelni, követni kell a piacot, a helyi, a hazai, a nemzetközi igényeket és ármozgásokat, a kereslet előzetes és folyamatos jeleit. Számukra egyértelmű volt már az is, hogy a magasabb szintű termelési kultúra révén kisebb területről is nagyobb jövedelmet lehet elérni. Ez a mind jelentősebb réteg jó úton járt ahhoz, hogy a paraszti körökben a hazai mezőgazdaság motorja, egyúttal a munkaigényes és személyes érdekeltséget igénylő ágazatokban a nagybirtokok bizonyos mértékű versenytársa legyen. Az aranykalászos, ezüstkalászos gazdák, a téli gazdasági iskolák, egyes népfőiskolák hallgatói szeme előtt a dán minta lebegett. Hittek abban, hogy a belterjes gazdálkodásban megelőzik az uradalmakat. Külön vizsgálódásra érdemes sajátosság, hogy a második világháború éveiben a szigorúan irányított hadigazdálkodás körébe vont mezőgazdaságban egyszerre volt jelen az állami eszközökkel előmozdított korszerűsítés, másfelől az agrárvilágra nehezedő megterhelés növekedése. Összességében a mezőgazdaság termelőképessége erősödött, a termelés szerkezetében megnőtt az ipari növények aránya, nagyobb teret kaptak az államilag ellenőrzött szakmai követelmények, igazságosabbak lettek a munkabérek,