Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

II. GAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM

ták gyakorlatba a pártok a viharsarki mezővárosokban is. Ezek a gyűlések, csakúgy, mint maga a szűk körű választójogra épülő szavazási procedúra, a lakosság igen jelentős részének — a választójog nélkülieknek is — feszültséggel járó politikai „tanulási" alkalmakat jelentettek. A kirendelt karhatalommal való összeütközés lehetősége számos esetben ott lógott a levegőben. Az emberek egy része a bekiabálásokkal, a lehurrogásokkal vagy éppen a vállraemeléssel kimutathatta a véleményét. Miután ehhez a nyomdák elszaporodásával megnyílt a technikai lehetőség, a hetvenes-nyolcvanas évektől a mezővárosi politikai élet kellékei, eszközei lettek a röplapok, a programfüzetek, a feltűnő méretű betűkkel nyomott plakátok, a hírlapokban való éles hangú viták. A nagyvárosokból hamar átvették a többi mutatós kelléket is: a transzparenseket, a sok zászlót, a felvirágozott diadalkapukat. S hozzátették a vidéki tradíciót: a lovas bandériumtól a rezesbandáig, meg az ökörsütésig. A politikai tömeggyűlések ilyen sokszínű „koreográfiája" már az 1880-as években ismert volt Hódmezővásárhelyen, Békéscsabán, Orosházán, Szentesen, Gyulán, Makón, Szarvason és másutt is. Az engedélyezett szocialista gyűlések egyszerűbben zajlottak le. A századforduló utáni május elsejék, népünnepéllyel egybekötve, szintén sokat adtak a vonzó külsőségekre, különösen a felvonulásban. A viharsarki mezővárosok műveltségéről szólva ki kell térnünk az iskolázás alapkérdéseire is. Az írni-olvasni tudás az iskolafenntartókat kötelező törvények mind következetesebb érvényesítése (jelentős mértékben a tanyai iskolák hálózatának kiépítésében elért eredmény, az állami fenntartású népiskolák szaporítása nyomán is) alapján a századfordulóra már főképpen generációs problémává alakult. 1900-ban a hat éven felülieknek Békés megyében a 78,2%-a, Csanádban a 65,6%-a, Csongrádban a 63%-a, Hódmezővásárhelyen a 78,5%-a tudott írni-olvasni. Békés megye és Vásárhely arányai — döntően a protestáns egyházaknak köszönhetően — Nagyvárad, Versec, Kolozsvár adatainál kedvezőbbek, közel állnak Vas és Veszprém megyék arányaihoz, Duna-Tisza közötti megyéket, megyerészeket pedig megelőzik. Csanádban és Csongrádban a falusi arányok kedvezőtlenek voltak, a mezővárosiak azonban jók: Makón a hat évesnél idősebbek 83%-a, Szentesen a 81,4%-a, a zömmel katolikus Csongrádon 61,2%-a írt és olvasott. Említésre méltó a településenkénti számok közül Mezőberény 88,2%-os, Szarvas 87,8%-os, Orosháza 87,3%-os, Békés 83,5%-os, Békéscsaba 81,5 %-os írni-olvasni tudási aránya, mert mindegyik megelőzi például Debrecen, Zágráb, Pécs, Temesvár arányait. (Mezőberény Győr városával, Szarvas pedig Székesfehérvárral mutatott azonos számokat!) A születési időpontok szerinti adatokból jól bizonyítható, hogy az 1880 után iskolaköteles korba kerülők nagy többsége elsajátította a mezővárosokban legalább az írás-olvasást. A Viharsarok hat városa rendelkezett középiskolákkal az első világháború előtt, legrégebben Hódmezővásárhely és Szarvas. E tanintézetek minőségi kisugárzása mellett a szélesebb körű polgárosodást az 1890-es évek derekától sorra felállított fiú- és leánypolgári iskolák szolgálták, érdemi arányban oktatva a feltörekvő parasztcsaládok gyerekeit is. A 23 „viharsarki" mezőváros közül a századfordulón kilencben, a világháborúig tizenkettőben szervezték meg ezt a jó általános képzést nyújtó intézményt. Ahogy az analfabetizmus fokozatos csökkenése a generációváltás függvénye volt, a ruházkodásban, a lakásberendezésben, a társasági élet szféráiban is hasonló jelen-