Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)
II. GAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM
szokat is feltüntető képet rajzolni. Ehhez viszont még sok részkutatás szükséges. Használható eligazítást az 1900. évi népszámlálásból kaphatunk. Eredményei szerint az ipari, kereskedelmi és közlekedési ágazatban együttesen foglalkoztatott kereső népesség aránya a Viharsarok 23 mezővárosa között háromban haladta meg a tíz százalékot (Gyula 13%, Orosháza 11,5%, Szentes 10,8%, Makó, Kiskundorozsma, Békéscsaba, Mindszent és Szarvas 8-10% között helyezkedett el), további tizenkettő pedig 5-8% között. Ezek az arányok akkor bizonyítják az „ipar-forgalmi" polgári rétegek érdemi jelenlétét, ha tudjuk, hogy például Szolnok 17,6%-nál tartott. A viharsarki mezővárosok szélesebb felfogás szerinti műveltségében azt próbáljuk körvonalazni, hogy a paraszti tradíciók szerinti szemléletben és életvitelben felnövekedett agrárlakosság hogyan fogadta el fokozatosan a vidéken is megjelenő polgári normákat. A követő-utánzó magatartásban a paraszti mentalitás szerinti átszínezést a befogadó hasonítás, s az annak megfelelő továbbadás követte. A polgári élet egyes követelményeire, vonzó mozzanatainak átvételére az egyházi, az önkormányzati és közigazgatási intézmények, a különféle egyesületek is segítették ösztönözni, „rávezetni" a parasztság szinte minden rétegét. A legerőteljesebb ösztönző nyilván a személyes vagy családi-baráti tapasztalat volt, szorosan kapcsolódva a presztízs elfogadott mutatóihoz s azok változásaihoz. A szolgáltatások, a kereskedelem a századforduló táján már a mezővárosokban is eljutott arra a szintre s addig a differenciáltságig, hogy a polgári igények alsóbb és középső fokú mibenlétéről közvetlen mintákat adott. A vasutakkal együtt bevonult a távíró, a kilencvenes évek derekán a községekig eljutott a telefonhálózat, 1906-ig a népesebb településeken megkezdődött az áramszolgáltatás, nem egy városban társulati formában vízvezeték-hálózat épült ki az eléggé tömeges artézikútfúratás után, kikövezték a forgalmasabb s a lakói szerint fontosabb belterületi útvonalakat, kevés kivétellel igényesebb külsejű szállodák és vendéglők épültek, reprezentatív város- és községházák, pénzintézeti székházak, polgári iskolák és gimnáziumok emelkedtek. Az 1870-80-as évektől a Viharsarok nyolc mezővárosában volt helyi hetilap, többnyire nem is egy. Békéscsabán és Szentesen kőszínházat, Hódmezővásárhelyen, Gyulán, Orosházán, Szarvason jelentős méretű faszínházat építettek, hogy a több hétre vagy hónapra leszerződtetett társulatokat fogadhassák. A példákat még sok irányból lehetne szaporítani. (A polgári rétegek ízlése és pénztárcája szerinti infrastruktúra leginkább a parasztság módosabb rétegeit vonzotta, de nem maradt hatástalan a kispénzű rétegekre sem.) A viharsarki mezővárosok parasztságának tudati örökségében a századforduló tájára a rétegenkénti módosulásokat élesebben ki lehet mutatni, leginkább aimak a függvényében, hogy ki mennyire lehetett képes a polgárosodás jegyében történő átalakulás, előrelépés anyagi és szemléleti követésére. Az utóbbi jórészt generációs kérdés is volt természetesen. A tradíciókból nem kevés maradt meg látszólag egységesnek és általános érvényűnek, s képviselt is nem lebecsülhető összefogó erőt vagy szemléleti, közösségi normát. A normák tartalmának az új jelenségek és viszonylatok szerinti, módosult s lazább felfogása és érvényesítése leginkább a polgárosodás erősödését kívánó rétegeknek — az árutermelésre képes parasztoknak és az önálló „kisegzisztencia"-státuszt elérni próbáló földmunkásoknak, kisbérlőknek — állott az érdekében. Az önfenntartó gazdálkodásra berendezkedett parasztok, a töredékföldesek, a szikeseken vagy a