Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)
II. GAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM
megadta a „Viharsarok" általánosabban jellemző vonásait, eléggé gyakran egyedi adottságai szerint. A polgári fejlődés fő feltételének — a vizsgált térség agrárjellegére tekintettel — a feudális gyökerű nagybirtoktulajdon és a hozzá kapcsolódó termelési és értékesítési tevékenység uralkodó szerepének elvesztését kell tekintenünk. A nehezen korszerűsödő, saját kezelésű vagy bérbeadással hasznosított nagybirtokok a 23 mezőváros közül tizenegyben tudtak érdemi, de a település egészének állapotát, törekvéseit alapjában befolyásolni már nem képes gazdasági és hatalmi erőt érvényesíteni. Az agrárszegénységhez tartozók a munkalehetőségeket keresve jelentős mértékben kapcsolódtak ugyan a nagybirtokokhoz a mezővárosokban is, de a függőséget a szabad bérmunkás öntudatával és függetlenségének illúziójával viselték el, s csak a szerződött időtartamra. A mezővárosok birtokos parasztságának érdekei a munkaerő-kérdésben közelítettek ugyan a nagy- és középgazdaságok érdekeihez, a termelési, értékesítési, adózási és önkormányzati ügyekben viszont az erős szembenállást állapíthatjuk meg. A viharsarki paraszti politizálás legerősebb pontjain — Orosházán, Békéscsabán, Hódmezővásárhelyen, Szentesen, Makón, Mezőberényben, Endrődön, Gyomán, Vésztőn, Szegvárott, Szeghalmon — a nagybirtok nem volt irányt megszabó pozícióban. A századfordulóra már jelentős helyi gazdasági és szellemi erőt képviselő mezővárosi polgári rétegek, csoportok szintén nagybirtokellenesek voltak, bár számosan közvetve abból éltek meg. A nagy kiterjedésű tanyás külterülettel rendelkező mezővárosokkal szemben a kisebb „viharsarki" települések a nagybirtokok közvetlen és mindennapos függésében éltek (jórészt azért is telepítették őket az uradalmak, a kincstár). Ahol a birtokos parasztság és a községekben lakó földmunkásság aránya és száma jelentősebb volt, az önkormányzatiság és a politizálás iránti vonzalom erőteljesen kifejlődött a nagybirtokok nyomása ellenére is (Csorvás, Nagyszénás, Gádoros, Kondoros például). Visszatérve a mezővárosok polgárosodásának közvetlen problémáira: Kézenfekvő kérdés, hogy a vizsgált terület kilenc mezővárosa (1900-ban 21 és 62 ezer lakos közötti népességgel) mennyire használta/használhatta ki az igen számottevő népességtömörülésből származó vagy kínálkozó lehetőségeket. Bár eltérő arányban, de kevéssé aknázták ki. Hogy így történt, több tényező együttes következménye, kapcsolatban az Alföld középső és déli részén lejátszódott gazdasági fejlődés egyoldalúságaival s azok településhálózati kihatásaival. A jobbágyfelszabadítás évtizedéig visszanyúló folyamatok eredménye a polgárosodás szemszögéből is kétarcú volt: Az 1850-60-as években kulmináló legelőfelosztások, a gabonatermesztés kiterjesztése, a vizek szabályozása, a tömeges parcellázásokkal a parasztbirtokok gyarapodása (a két utóbbi az 1870-es évektől a századforduló utánig folyt) révén fénykorába jutott a tanyás gazdálkodás és a tanyákra a tömeges kiköltözés. Ennek a birtokos parasztságon belül is a munkabíró fiatalabb korosztályok voltak a fő résztvevői. A tanyákra költözés részben megmaradt a mezőváros határain belül (Hódmezővásárhely, Békés), többnyire azonban a mezőváros vonzásába tartozó kisebb települések határába csapott át (Orosháza, Békéscsaba, Szentes, Makó, Szarvas, Mezőberény, Tótkomlós). Ez a népességmozgás különösen a sertés- és baromfitartás kibővítésével mozdította elő az árutermelést, s részben átalakítva a parasztgazdaságok termelési szerkezetét, egyes munkafolyamatok gépesítését is ösztönözte. A viszonylag jelentős arányt képviselő módosabb vagy ahhoz közelítő
