Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

I. AZ ALFÖLD TÖRTÉNETE ÉS IGAZGATÁSA

értelmiséget egybefogó megyei gazdasági egyletek, takarékpénztárak alakulását, majd a mezővárosi olvasókörök, népkörök létrejöttét engedélyezte. E szervezetekben ismét nyilvánosságot kaptak a reformkor és 1848-1849 eszméi. A hatalom számára próbakövet jelentett az 1863. évi, addig nem látott mértékű alföldi aszály szociális következményeinek, éhséglázongásainak levezetése, főként folyószabályozási és vasútépítési ínségmunkák, élelem, vetőmag, takarmány biztosításával. (Az aszály nyomán több olyan terv született, amelyek az 1940-70-es évtizedekben kiépített alföldi öntözőrendszer koncepcióját tartalmazták.) FEJLŐDÉS ÉS LEMARADÁS A DUALIZMUS KORÁBAN (1867-1918) A KORSZAK ÁLTALÁNOS KÉPE: HATALOM, POLITIKA, TÁRSADALOM 1865-ben — az 1848-ban elfogadott, szűk körű választójog alapján, jórészt az akkori szerepvivők jelölésével — lefolytatták az országgyűlési választásokat. Ez már a kiegyezés előkészítését szolgálta. A Habsburgoknak az 1866. évi porosz-osztrák háborúban elszenvedett veresége után a kompromisszumot már nem is lehetett halogatni. A hatvanas évek második felében vált külön — és fordult élesen szembe egymással több évtizedre — a nemesi gyökerű „úri", illetve a köznépi tartalmú (korabeli lebecsülő kifejezéssel: a „malomalji") politikai, közéleti érdeklődés. Az előbbinek Széchenyi és Deák Ferenc, az utóbbinak az emigráns Kossuth és Táncsics volt a példaképe. Az egyik nem kívánt tovább menni az 1848 tavaszán elfogadott törvények lényegénél, és nagy önállósággal bár, de meg akart maradni a monarchia keretein belül (Andrássy Gyula, Tisza Kálmán, Tisza István stb.). A másik az 1849. évi trónfosztást tekintette közjogi alapnak, és főképpen a nagy többségben lévő „alsóbb rendűek" felemelését, polgári szabadságjogainak kiterjesztését követelte. Az utóbbi, a „függetlenségi 48-as" irányzat országosan ugyan mindig kisebbségben maradt, az alföldi választókerületekben viszont fölényben volt (legismertebb politikusai közül Irányi Dánielt és Justh Gyulát kötötte a legtöbb szál az Alföldhöz). A bécsi udvar és kormányzata mindkét fő irányzat „kezelésére" megfelelő kártyákat tartott a kezében: hol az európai politikai mozgások, hol a nemzetiségi törekvések révén, Alföldünkön is sikerrel alkalmazva a lokális érdekek kijátszásának, a lekenyerezésnek, a társadalom megosztásának már kipróbált módszereit. A kiegyezéssel megszületett Osztrák-Magyar Monarchia időszakát (még az 1878. évi boszniai okkupáció vagy a balkáni háborúk eseményeit figyelembe véve is) 1914ig a „boldog békeidők" jelzővel szokás emlegetni. Az árnyaltabb mérlegelésre itt különösen ügyelnünk kell. Részint az országos tendenciákat követve, részint azoktól eltérően, az Alföld tőkés fejlődésében egyaránt előfordultak (látható területi különbségekkel) az egyértelműen felfelé ívelő, a stagnáló és a válságos szakaszok. A váltakozó lendületű haladás sem takarhatta el, hogy tragikus következményei lettek az 1848 óta megoldatlanul feszítő társadalmi, gazdasági és hatalompolitikai kérdéseknek: összességében a polgári viszonyok teljesebb körű kibontakozását akadályozó struktúrának. Mindezt tartósította a nagyobbrészt nem hazai eredetű befektetési és fejlesztési tőke