Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

I. AZ ALFÖLD TÖRTÉNETE ÉS IGAZGATÁSA

mozgása: a gyors és biztos hasznot nem az Alföld továbbra is meghatározó ágazatából, a mezőgazdaságból nyerte, hanem a kereskedelemből, a vasútépítésekből és az alföldi bázisra nem vagy kevésbé telepíthető ipari üzemekből. A folyamatos feszültségeket nagytájunkon leginkább a nagybirtok-rendszer érintetlenül hagyásából, másfelől az agrártermelés igen lassú, területileg csak foltokban megvalósult tőkés átalakulásából következően, a föld és a munkaalkalmak együttes hiánya tartósította. Ehhez társult egyes állampolgári jogok (főként az egyesülési és a választójog) egyoldalú korlátozása, a felső és alsóbb szintű vezetés szociális érzéketlensége, a társadalmi szakadék, illetve a kasztosodás elmélyülése, más oldalról — a nagyobb városokon és a mezővárosok főterein, főbb utcáin kívül — az alföldi urbanizáció, az infrastruktúra (különösen az útépítések) lemaradása. Az említett negatívumok (sokféle változatban) lényegében a második világháború végéig kísérték országrészünk történetét. Mindezek ismeretében vegyük szemügyre az „érem egyik oldalát"! Alapkérdés az alföldi társadalom állapotának, különösen kapitalista vonásainak a számbavétele. A „nagypolitikában" hagyományosan meghatározó szerepet játszó földbirtokosság, a dualizmus hatalmi és irányítási rendszerébe jól beépült középnemesi családok mellé az ipari és a banktőke számos polgári származású képviselője is felemelkedett. (Ismert példája ennek a pénzvilágban, az ipari és az agrárvilágban egyaránt eredményes, az Alföld számos pontján befektető Wodianer-család, amely bárói címet is kapott.) Az ún. polgárosult középrétegek aránya az 1890-es évekre különösen az Alföld nagyobb városaiban (Nagyváradon, Szegeden, Aradon, Temesváron, Újvidéken, Debrecenben) nőtt meg. Befolyásos tényezők lettek minden megyeszékhelyen, ott is, ahol a nemesi hagyományok erősek maradtak. Igen jelentős részük a Felvidékről, Erdélyből települt az Alföldre. Miután a hatalmat szolgáló dzsentriréteggel szívesen összevegyültek, társadalmi vezető szerepük a 19. század vége tájára megnőtt. Ez az alkalmazkodni tudó csoport az életmódját, az igényszintjét, a szokásrendjét igyekezett egyrészt a rohamosan fejlődő Budapesten kialakult új „normákhoz", másfelől a nemesi világ hagyományaihoz igazítani. Természetes jogának tekintette a felszínes, de folyamatos politizálást, a közszereplés minden formáját, a kultúra (különösen a színház, a hangversenyélet, a sajtó, néha a képzőművészet) pártolását, élvezetét. Az arányaikban megnőtt, nem paraszti foglalkozású városi és mezővárosi „alsóbb" polgári rétegek tagjai külsőségekben (öltözködés, szórakozás) számosan próbálták (de kevésbé tudták pl. a lakásviszonyokban, a gyerekek taníttatásában) a felettük állókat követni. Ezekben a nagy létszámú (már a mezővárosokban, népes községekben is jelenlévő), javarészt szintén az Alföldre vándoroltakból (szép számban a német gyökerű kultúrát ismerő zsidókból) álló rétegekben volt a legerősebb a feltörekvés vágya. Ha teherbíró képességük határán járva is, de iskoláztatták gyermekeiket, fogékonyak voltak a polgári kultúra elérhető ágazatai, formái iránt (dalárdák, egyesületek, színtársulatok, irodalom, hírlapok, egyes sportágak stb.). A parlamenti pártok (leginkább az ellenzékiek) aktív helyi szervezőként, vezetőként éppúgy számíthattak rájuk, mint a parlamenten kívüli szociáldemokraták, a szakszervezeti érdekvédelem, a szárnypróbálgató parasztpártok (Áchim L. András, Nagyatádi Szabó István pártjai), a polgári radikálisok, a köztársasági mozgalom.