Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

I. AZ ALFÖLD TÖRTÉNETE ÉS IGAZGATÁSA

A szántóföldi gazdálkodás kiterjesztésének a folyamatához kapcsolódott a nagy határral rendelkező, népes települések külső jobbágytelkeit egybefoglaló szántóföldi övezetekben az addig csak kivételesen létező földművelő tanyák megszaporodásának az első periódusa. A minden jobbágytelki állományba beletartozó szántóterületet ugyanis (az úrbéri rendelet végrehajtásakor törvényes elismeréssel rögzítve) az egyes jobbágyok a családban örökölhető, személyes használatba kapták. A szántóföldnek a családfők szerinti határbeli elhelyezkedése azután — pl. az uradalmi tagosítások miatt és más kivételektől eltekintve — generációkon át változatlan maradt. A jobbágykézen lévő szántóföldeknek ez a stabilitása adott lehetőséget arra, hogy érdemes legyen rájuk termelési okokból tanyát építeni. (Hasonló, viszonylag állandósult „státuszt" kaptak még a kaszálók és a szőlők is.) Az egyes jobbágytelkek után az urbárium szerint arányosan járó legelőrészt, rétet, nádast, erdőt nem mérték ki a szántóhoz hasonlóan, meg sem történt a jobbágyokat megillető rész elkülönítése a földbirtokosokétól, s így ezek haszonvétele, használata — sok vitára, perre okot szolgáltatva — az 1840-1850-es évekig közös maradt. (A legelőkre majd csak azok felosztása után, gyakorlatilag az 1850 utáni két évtizedtől épülhettek tanyák.) A földhasználat ilyen kötöttségei miatt az öröklés vagy vételár ellenében megszerezhető szántóföldek, szőlők értéke egyre magasabbra emelkedett, hiszen együttes területük nemigen gyarapodott. A TANYARENDSZER KIALAKULÁSA A településeket szokásosan körülvevő belső legelők „zónája" után, a belterülettől pár órai távolságra (de akár 20-30 kilométerre is) elhelyezkedő szántóföldeken emelt „szállásokból" lettek tavasztól késő őszig a földműveléssel járó munkák miatti családi „kinttartózkodást", télen pedig az istállózó jószágtartást is szolgáló építmények. A tanyák ekkor s még hosszú ideig (nagyjából az 1900-as évek elejéig) a belterületi lakóház elválaszthatatlan részei voltak, a családi munkaszervezet adta időszakos munkahely és az állandó lakóhely szerves együttesébe tartoztak. A jogi szabályozás ugyanezt erősítette, amikor első helyen a tanyaföldet és másodsorban a rajta lévő tanyát egyaránt a belsőségben álló háznak a „határban fekvő" tartozékaként, a tulajdonos neve szerint, ugyanazon házszám alatt tartotta nyilván. A „tanyás gazda" jogi helyzetét, továbbá ingatlanvagyonát tehát valójában és egyértelműen a belsőségben birtokolt háztelkének, házának a jogállása fejezte ki. Debrecenben ennek alapján „egy az egyben" a városbeli tizedek szerinti beosztást, közteherviselési és más számontartást „vitték ki" a külterületre. (Megemlítésre érdemes, hogy az alföldi körülményeket alig ismerő kormányszervek, sőt egyes megyék is, már a 18. század végétől meg-megújulóan foglalkoztak a tanyák lerombolásának, a tanyalakók egybetelepítésének a tervével, a tanyavilág fokozott közbiztonsági ellenőrzésével. Az érintett mezővárosoknak a gazdálkodási érdekeket védő csendes ellenállása azonban mindig eredményre vezetett, a kiadott intézkedéseket a lakosok a mindennapi életben „megszelídítették".) A korábbi időkből már ismert, s a legelőkön a tanyák elszaporodása után is megmaradt pásztorszállásoktól az állandó kintlakásra készült „valódi" tanyákat — szántó-