Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

I. AZ ALFÖLD TÖRTÉNETE ÉS IGAZGATÁSA

A Bácskában ez idő tájt a magyarok, németek arányának gyarapodása és a határőrvidék 1750-ben végrehajtott megszüntetése miatt csalódott szerbek elvándorlása lett a jellemző folyamat. Bács-Bodrog területén 1733-ban Jánoshalma volt az első magyar betelepítés. A bécsi kamara kiterjesztette a volt „sáncok" szerződéses népességbővítését. Az 1750-1760-as években így tíz újabb német település alakult a Bácskában. 1773-ban a költséges, de már szétszórt eredményű német betelepítéseket leállították, majd II. József 1782-ben még megszerveztette a „Grosse Schwabenzug" utolsó hullámát. Mind Mária Terézia, mind pedig II. József szaporította ezen a területen a szabad királyi városokat — tudatos központképző és polgárosító szándékkal. Újvidék és Zombor 1749-ben, Szabadka 1779-ben, Temesvár törvényben is rögzítve 1790-ben kapta meg a ténylegesen már előbb is élvezett szabad királyi városi jogállást. A Temesköz 1778-as „visszakebelezése", a magyar megyék (Torontál, Temes. Krassó) megszervezése után magyarok is mehettek délre (kevésbé kedvező feltételekkel). Szeged környékéről, majd rövidesen az addigra már a földhasználatból kiszorultak ezreivel telített nagykun, jász, Békés megyei területekről sokan találtak még lehetőséget a Bánátban, a Bácskában. Az Alföld déli harmada erre az időre az egész ország legdinamikusabban fejlődő térsége lett, amely még mindig képes volt népességet befogadni. Képes lehetett, mert betelepítésétől fogva kedvezőbben „rajtolt": főként a németföldi betelepülők származási helyén megszokott színvonalú szántóföldi termelés és a takarmánytermesztésre alapozott állattenyésztés lett a mindinkább meghatározó gazdálkodási iránya. Ehhez társult az új vezető réteg. A tradicionális nemesség hiányában a vármegyei rendszerbe tagozódott Bánát és a Bácska a nagyobbrészt szerb, macedón, horvát, német származású, a termelési újításoktól (pl. a rizstermesztéstől), üzleti vállalkozásoktól sem idegenkedő, s nemcsak frissen nemesített, hanem befektetési tőkével is rendelkező új földesurak, kereskedők, katonatisztek, kamarai tisztviselők tulajdona és egy generáció múltán a paradicsoma lett. (Ismert „mintája" lett ennek a Nákó és a Csekonics család pályafutása.) A bennük és utódaikban megtestesült szemlélet és kapcsolat már önmagában tartós és érdemi előnyt hozott a konzervatívabb gazdálkodás hazáját jelentő területekhez és azok kevésbé mozgékony nemeseihez, kereskedőihez, parasztjaihoz képest. Ami az államkassza segítségével, a korabeli németföldi agrár- és településtudomány kívánalmai szerint a Bánátban és a Bácskában megvalósult, azt — további hazai gyakorlati ismeretekkel bővítve — először Tessedik Sámuel, s közel egyidejűleg Pethe Ferenc kívánta átültetni az Alföld középső és északi részébe. Valójában csak az utókor értette meg őket, javaslataik egykor nemigen találtak megvalósítókra. Törekvéseik értékét jelzi viszont, hogy Tessedik tanácsadóként, Pethe tanárként töltött be fontos szerepet a keszthelyi Georgikon elindításában. Mint agrár szakírók és a társadalom felvilágosult reformerei bírálták mindketten a körülöttük tapasztalt elmaradottságot. A temesközi-bácskai korabeli „agrármodernizáció" mindössze egy esetben kapott teret a Marostól északra, amikor a benépesítésre váró Csanád megyei kamarai földön 1785-ben II. József megalapította a mezőhegyesi katonai ménesintézetet. (A szakértő szervező mind ott, mind pedig 1789-ben Bábolnán Csekonics József vérteskapitány volt.) A birodalmi hadsereg lóállományának, majd a „civil" lótartásnak a feljavítására életre hívott, és egészen 1869-ig zárt világot jelentő katonai település szinte minden te-