Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

I. AZ ALFÖLD TÖRTÉNETE ÉS IGAZGATÁSA

kintetben rendhagyó jelenségnek, különleges, de társtalan szigetnek bizonyult az Alföld históriájában. (A merev militáris elzárkózás következtében a ménesbirtok, mint gazdálkodási példa — a lótenyésztést kivéve — majd csak „polgárosítása", gazdálkodásának teljes átalakítása, korszerűsítése után hatott széles körben, erősebben az 1880as évtizedtől.) A bácskai-temesközi folyamatokkal (gyors népességgyarapodással) szemben 1730 és 1780 között a „megállapodott" Debrecen lakosságának növekedése csak a negyven százalékot közelítette, és a régi szerepkörébe visszakerült Szegedé sem érte el az ötven százalékot. A két nagytáji szerepet betöltő város viszont már nem az „első berendezkedés" fázisát élte, a városlakók számát és főként a „minőségét" saját lehetőségei szerint tudatosan alakította. Tanácsaik — a térség gazdasági életében vezető szerepre jutott, versengő rétegek érdekeinek megfelelően — nem könnyen teljesíthető vagyoni és más korlátozó feltételeket állítottak a betelepülni kívánók elé ahhoz, hogy polgárjogot nyerhessenek. Szeged városvezetése, a polgárság összességét képviselve, egyébként a saját határában teljes körű feudális magánföldesúri jogokat is gyakorolt (azaz a város ugyanabban az időben kétféle szerepet töltött be). GAZDASÁG, TÁRSADALOM, MŰVELŐDÉS II. JÓZSEF KORÁTÓL 1848-IG NÉPESSÉG ÉS TÁRSADALOM Az új berendezkedés legmozgalmasabb alföldi évtizedeinek végére kialakult viszonyok az újkori fejlődés alapjait jelentették. 1787-1789-ben a balkáni törökök elleni utolsó háború is lezajlott. A felvonulási és ellátási területet ehhez is az Alföld déli fele nyújtotta. A II. József uralkodása idején (1784-1787) végrehajtott első magyarországi népszámlálás adja (ismert hibái ellenére) a megbízható fogódzót a végleg stabilabbá vált állapot felvázolásához. A hat mostani alföldi megye földjére átszámított adatok szerint 696 ezer lakos élt itt, s ez a szám a jelenlegi országterületre eső akkori népességnek már a 26 százalékát képviselte. (Az, hogy ez az arány másfél évszázaddal később, 1941-ben is csak 32% volt, a 18. századi újraszületés máig meghatározó értékét még inkább bizonyítja.) Az első népszámlálás idején Debrecen volt a Kárpát-medence második (jog szerint az első) legnépesebb városa (28,5 ezer lakossal), követve a Pesttel akkor már gyakorlatilag egybeszámítható Óbudát és Budát, de megelőzve Pozsonyt. Kecskemét 22 ezer, Szeged 20,5 ezer, Szabadka 19,2 ezer lakosával szintén az „élbolyba" tartozott. A mai alföldi megyék közül négyben a lakosság nagyobb fele már akkor háromezer leieknél többet számláló településeken élt: Csongrádban — Szeged nélkül — 72%, Békésben 59%, Jász-Nagykun-Szolnokban 57%, Bács-Kiskunban 50,1%. Az aprófalvas településrendszer tükre, hogy a mostani Szabolcs-Szatmár-Bereg földjén akkor még csak 6,2%-ot jelentett a fenti arány, amely azután száz esztendő alatt sokat változott. A mai Hajdú-Bihar megye hajdúsági felét az előbbi négy megyéhez, bihari felét viszont inkább a szatmári vidékhez lehetett hasonlítani.