Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

I. AZ ALFÖLD TÖRTÉNETE ÉS IGAZGATÁSA

na-Tisza-közi és a tiszántúli népes mezővárosok, faluk népének viszonyaihoz igazo­dott, azokat tekintette „zsinórmértéknek". Másik része a Közép-Tisza-vidék és a Kö­rös-Berettyó-vidék nádasoktól, mocsaraktól védett, kisebb lélekszámú, de folyamatos népességű (többségükben református) községeiben a megszakítás nélküli, erős társa­dalmi és gazdálkodási tradíciókkal találkozott, s azokat követte. A TEMESKÖZ ÉS A BÁCSKA BETELEPÍTÉSE, GYORS FEJLŐDÉSE Az Alföld magánföldesúri és kiváltságolt jellegű övezeteinek arculatát összevetve lehet reálisan mérlegre tenni mindazt, ami a bécsi kormányszervek irányítása alatt a különleges helyzetű Temesköz, valamint a Bácska benépesítése, hasznosítása, korsze­rűsítése érdekében a visszafoglalás után történt. A Temesi Bánságnak is nevezett or­szágrészen (amelyet majd csak 1778-ban csatolt vissza Mária Terézia a magyar „pol­gári" államterülethez) a birodalom ideális „tabula rasa"-t kapott ahhoz, hogy a már említett Kolonits-féle elképzeléseket megvalósítsa. (A Bánát legdélibb sávján 1762­ben, a horvát-szlavón megoldást követve három határőrezred — a román, az illír (szerb) és a német — felállításával szervezte meg a birodalmi kormányzat az egészen 1873-ig fenntartott határőrvidéket. Annak „polgárosítása" majd csak a kiegyezés után történt meg, területe a megyékbe olvadt.) Az 1718-ban lezárult visszafoglalás után az élet minden részére kiterjedően meg­szervezett berendezkedés első irányítója Claudius Florimund Mercy lovassági tábor­nok lett, bánáti kormányzói címmel. 1718-1733 közötti tevékenysége, hatalmas állami pénzzel a háta mögött, a bécsi kormány, illetve a katonai és kamarai érdekeket egye­sítő tartományi hivatal, az ún. „temesi adminisztráció" közbenjöttével, igen eredmé­nyes volt. Szakemberek bevonásával előre kidolgozott, részletes tervek birtokában vé­geztek szisztematikus propagandát (kezdetben csak német nyelvterületen és elsősorban az iparosok között) a telepítésre jelentkezők megtalálása érdekében. Az iparosokkal a meglévő és kifejleszteni kívánt városokat, első helyen Temesvárt kívánták még inkább benépesíteni. Azután a földművelők következtek. A kötelezően római katolikus vallá­sú, érdemi anyagiakkal rendelkező telepes parasztoknak a megérkezéskor kiterjedt szántóföldet, a sakktáblás utcákba rendezett falukban kész házakat, igavonó jószágo­kat, felszerelést, vetőmagot, adómentességet, hitelt stb. kínáltak és adtak. Gondoskod­tak a közösségi élet feltételeiről (templom, iskola és községháza építéséről). Összes­ségében az örökös tartományokban megszokott életnívót és gazdálkodást tekintették megvalósítandó „normának", azaz kifejezetten módos parasztságot kívántak teremteni. A bánáti betelepítés három nagy hullámban, 1722 és 1787 között volt a legerőtel­jesebb. A vallás és nemzetiség szerinti merev kezdeti korlátozásokat az élet viszonylag hamar áttörte. Mária Terézia idejében már protestáns németek, illetve olaszok, franci­ák, spanyolok, bolgárok, sőt szerbek és románok is jöhettek. A Bánátba érkezett né­met telepesek egy része továbbvándorolt a még előnyösebbnek látszó Baranyába, Tol­nába — legszívesebben pedig a javarészt szintén kedvező jogállású területmozaikokból (köztük volt a határőrvidék egyes részeiből 1751-ben megszervezett, ún. „tiszai kivált­ságolt koronakerület") összekapcsolódó Bácskába ment.

Next

/
Oldalképek
Tartalom