Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

I. AZ ALFÖLD TÖRTÉNETE ÉS IGAZGATÁSA

repet játszott (a felerősödő ellenreformációval szemben) az új lakóhelyen a paraszti önkormányzatot tápláló szabad vallásgyakorlás ígérete is. Az okok másik csoportját a szabadfoglalásos földhasználat, az állami és a földesúri terhek alóli (több évre szóló) mentesség, a közösségi együttmaradás vonzó lehetősége jelentette. A termékenynek tudott, tágas síkság távolabbról nézve így az „ígéret földjének" látszott. A szervezett betelepülés keretei közé tartozott az alföldi „új földesúri" térségekben is, az ún. örökös tartományokból német parasztcsaládok idecsábítása. Az első nagy akciót Szatmár (Nagykároly körzetében 1712-től Károlyi Sándor gróf) indította el, majd Harruckern Békés és Arad megyei német telepítései következtek (1723-tól) — egy időben a bánáti nagy állami kolonizációval. Az Alföldnek a nem katonai igazgatású, azaz magánföldesúri részeire történt bevándorlás 1735 körűiig tartó, legtömegesebb rohamában előbb a felvidéki, a szabolcsi spontán jobbágyszökések voltak a meghatározók, de mindinkább a szervezettebb formák erősödtek meg. A szökésekkel faképnél hagyott birtokosok a sokszor a nevüket is megváltoztató jobbágyaikat új lakóhelyükön nemigen tudták megtalálni, a befogadó földesurak pedig — érdekeik szerint — egy ideig mindenkit „szabad menetelűnek" tekintettek. Ennek megfelelően nem is az egyes jobbágyokkal, hanem a benépesülő települések közösségét képviselő elöljárókkal kötöttek szerződéseket a terhekről és kedvezményekről. A feudális kötöttségeket régebbi súlyosságukban és formájukban (annak ellenére, hogy az 1723. évi törvény megkívánta volna) már nem is próbálták visszaállítani. A körülmények nyomására kialakult kompromisszumot az 1730-as évekre újraszerveződött vármegyék betelepüléssel lassan szaporodó köznemessége tudomásul vette (szintén érdekei szerint), hiszen így számíthatott megyei hivatali tisztségekre. A merkantilista gondolkodásra épült, lazább és reálisabb földesúri magatartás az 1720-as évtizedtől Mária Terézia 1769. évi úrbéri rendeletének végrehajtásáig eléggé általános gyakorlattá vált, sőt azután is megmaradtak igen lényeges elemei. Érvényesülésének köszönhető az 1740-1750-es évtizedekben lezajlott, most már az észak-dél irányú mellett nyugat-kelet irányúnak is nevezhető újabb telepítési és hozzátelepítési hullám, amely embereket hozott a folyóvizektől távolabb eső s addig szinte néptelen térségekbe (pl. Kiskunfélegyháza, Kiskőrös, Orosháza, Nyíregyháza). Ezzel együtt említjük az elég gyakran előforduló továbbvándorlásokat, amikor már az új telepesekből kiszakadó csoportok néhány évtized múltán más alföldi területekre mentek első csalódásukban, vagy még kedvezőbb viszonyokra számítva. (Ennek éppen Nyíregyháza a leggyakrabban szereplő példája: a Békés megyei és a felvidéki szlovákok részvételével 1753-tól.) A vázolt tényezők jelentős tudati kisugárzásának tarthatjuk, hogy a „jövevények" néhány évtized múltán már egyenrangúnak tartották magukat az addigra nemegyszer kisebbségbe került törzsökös lakosokkal. Nyilván hozzájárult ehhez az egyházak — köztük az 1710-es évtized végétől már az evangélikusok, majd a görögkeletiek és az északkeleti elhelyezkedésű görög katolikusok — összecsiszoló, érdekvédő tevékenysége, anyanyelv-használata. Másfelől a zömmel szervezetten érkezett „új honfoglalók" alkalmazkodását, tanulékonyságát kell hangsúlyoznunk, többek között az alföldi gazdálkodás, a települési és építkezési mód körül. A betelepülők jelentősebb része a Du-