Antal Tamás: Törvénykezési reformok Magyarországon 1890-1900. Ítélőtáblák, bírói jogviszony, esküdtszék - Dél-Alföldi évszázadok 23. (Szeged, 2006)

A JOGÉRT MINDHALÁLIG

geden is szerveztek ítélőtáblát, csupán Aradon nem. Az aradiak Falk Miksa országgyűlési képviselővel az élen élénken hangoztatták is nemtetszésüket. Minden esetre a decentralizáció az egész országot átható izgalmat és alapvetően megelégedést hozott. Akik királyi táblához jutottak, 1891. május 5-én ünnepeltek, a többiek pedig igyekeztek alkalmazkodni. Azonban a táblai reform ezzel nem fejeződött be. Gyakorlati problémát vetett fel a korábbi két ítélőtábla bíráinak megfelelő szétosztása is. Nyilvánvaló volt, hogy számukra a költözés nehézséget okoz(ott), mivel valójában egyikük sem szándékolta elhagyni a fővárost vagy Marosvásárhelyt. Azonban a dualizmus éveiben a bírák átszervezés időszakában mobilakká váltak: ahová kinevezték őket, oda költöztek családjukkal egyetemben. A legritkább esetben fordult elő egy bíróval, hogy egész pályafutása alatt egy helyen szolgáljon: díjtalan, majd díjazott gyakornoki állását követően rendszerint az előző működési helyétől eltérő törvényszékhez (járásbírósághoz) nevezték ki albírónak, majd megint máshová törvényszéki bírává, s ha eljuthatott az ítélőtábláig — először rendszerint berendelt kisegítő bírói, majd létszámfeletti s végül rendes ítélőtáblai bírói minőségben —, ismét költözködhetett. A decentralizáció alkalmat adott az újabb „vándorlásra": az egykori budapesti ítélőtáblai bírák egy részét megtartották a fővárosi táblánál, azonban a jelentősebb részüket vidékre irányították. A marosvásárhelyi bírákat vagy ismét Marosvásárhelyt, vagy Kolozsváron helyezték el. Ez egyben azt is jelentette, hogy a vidéki táblák bíráinak legjava továbbra is a korábbi, már tapasztalt és gyakorlatot szerzett ítélőtáblai bírákból került ki, s csak aránylag kevesebb törvényszéki és csupán néhány járásbíró nyert előrelépési lehetőséget az átszervezésben. A napjainkban, 2003-ban megvalósított ítélőtáblai reformmal szemben a „mindenki lép előre egyet" elv 1891ben nem érvényesült — nem is érvényesülhetett. A bíró hivatalának betöltésekor nem vehetett figyelembe kényelmi szempontokat. Ugyanakkor az igazságszolgáltatás érdeke sem engedhette, hogy alsóbb fokú fórumról érkezett bírák árasszák el a táblákat. Az ítélőtáblákba fektetett bizalom megkívánta, hogy magas fórumon érdemeket szerzett kiválóságokkal töltsék be az ítélőtáblai bírói helyeket, nem pedig a lokálpatriotizmus elvén. A táblák vezetésével jobbára kúriai bírákat, vagy kiemelt hatáskörű törvényszékek vezetőit bízták meg, de semmi esetre sem a székhely szerinti törvényszékek elnökeit. Nem lehet kétséges a miniszter ebbéli eljárásának helyessége. Az értekezésben teret adtunk kritikai megjegyzéseknek is, amelyek elsődlegesen az Ügyvédek Lapja publicistái révén voltak érezhetők, akik szinte kötelességszerűen próbáltak negatívumokat felfedezni a reformban. Észrevételeik, szatírikonjaik azonban semmit sem befolyásoltak, s inkább a hangulatot fokozták, mintsem veszélyeztették volna a decentralizáció sikerét. Az említett hetilap írásai mégis fontosak: általuk követhettük nyomon mintegy hétről hétre a szervezést a minisztériumból kiszivárgó hírek alapján. Az ítélőtáblai bírák tényleges elosztását a Budapesti Közlöny hivatalos és az Ügyvédek Lapja félhivatalos híradásai szerint rekonstruáltuk. A két forrás közötti eltérések leginkább annak tudhatók be, hogy a hivatalos lap a miniszteri kinevezésekről, az utóbbi pedig a néhány héttel később in concreto megvalósult beosztásokról tudósított. A bírák eredeti szolgálati helyének feltüntetésével igyekeztük az országban megvaló-