Antal Tamás: Törvénykezési reformok Magyarországon 1890-1900. Ítélőtáblák, bírói jogviszony, esküdtszék - Dél-Alföldi évszázadok 23. (Szeged, 2006)

A JOGÉRT MINDHALÁLIG

suló tényleges mozgást és migrációt érzékeltetni. Remélhetőleg a múltjukat kutató 21. századi fellebbviteli bíróságok számára is szolgálhattunk hasznos historiográfiai adalékkal. Hozzá kell tennünk, hogy valamennyi ítélőtáblánál a megalakuláskori személyi viszonyokat tüntettük fel, azonban tapasztalataink szerint ezek később gyorsan változtak: az egy táblához kinevezett bírák száma az elkövetkezendő években egyre nőtt. Az ítélőtáblai szervezeti reform eredményességét az ügyhátralékok feldolgozásának ütemében érhetjük tetten: a reform utáni években a restancia jelentősen mérséklődött, a törvénykezés naprakésszé, gyorsabbá és így hatékonyabbá vált. 3. Az ítélőtáblák reformjával összefüggésben dolgozta ki az igazságügy-miniszter a bírói és ügyészi szervezet — pontosabban: szolgálati jogviszony — némely elemének módosításáról szóló 1891. évi XVII. tc.-et. Organikus következménye volt mindez a decentralizációnak, ugyanakkor attól függetlenül is felfrissítette és racionalizálta a bírák „társadalmát". Az alapvető cél az volt, hogy az új felsőbírósági rendszert felhasználva az ítélkezés színvonalát fokozzák, a bírói kvalitást felemeljék arra a nívóra, amelyet az ítéletekbe vetett közbizalom megkíván. Hosszabb ideje javasolt intézményi reformok voltak az e törvénycikkben megvalósítottak is. Igazolja ezt a konstruktív országgyűlési vita: komoly ellenállásba nem ütközött a javaslat sem a képviselőházban, sem a főrendeknél. A kialakult vita az elfogadható szintű érvelésekre szorítkozott, amelyben az ellenzék (főként Polónyi Géza) opponálta a jogszabály javaslatát a pártállásnak megfelelő vérmérséklettel. A törvény legfőbb nóvuma, a felügyeleti jog új keletű szabályozása volt. A két ítélőtáblára épülő rendszerben ez az intézmény inkább csak lehetőségnek, mint realitásnak tetszett. A budapesti ítélőtábla elnökségének esélye sem lehetett kellő közigazgatási felügyeletet gyakorolni az alsóbb fokú bíróságok — a királyi törvényszékek és járásbíróságok — felett. A javaslat kidolgozói és a szakmai bírálók egyetértettek abban, hogy a felügyelet orgánumai ne meghatározott fórumok, hanem azok elnöksége legyen. A szaktudást is figyelembe véve a törvényszékek feletti felügyelet leghatékonyabban az új ítélőtáblák vezetői által volt ellátható. Az így több kézbe osztott felügyelet végül egy felsőbb szinten futott egybe: ezt nevezték igazságügy-miniszteri főfelügyeletnek, amelynek pontos tartalma a törvényből végül nem derült ki (a képviselőházban többen észrevételezték is ezt). Nem lévén bírósági igazgatási csúcsszerv, ezen megoldás szükségszerűnek volt mondható, mivel akkoriban a bírói szervezetet Európa-szerte sem függetlenítették az igazságügyi kormányzattól oly mértékben, mint napjainkban. Ez nem a jogbiztonság hiányát jelentette: a bírák személyi és ítélkezési függetlenségét a történeti alkotmányunk egyéb törvényei (például az 1869. évi IV. tc, az 1871. évi VIII. tc, az 1871. évi IX. tc) biztosították. Igaz, ezen a ponton a közigazgatás és a törvénykezés különválasztása kisebb csorbát szenvedett, amely azonban a kor szakmai köreiben elfogadható, legalábbis nem kritizált megoldás volt. A bírói „rendetlenségek" rendbírsággal való szankcionálása inkább jelképes lehetőségként került a törvénybe, bár a maximuma igen magasra, 50 forintig terjedt. A garanciális szabályok azonban kellően védték a bírósági szervezetnek rendbírságolás hatálya alá tartozó tagjait; így a rendbírság intézményét csak kevesen támadták. Fontos kiemelni, hogy az említett két intézmény nem a konkrét ügyekbeni ítélkezés eredményét kívánta befolyásolni. Csupán a bíróságok adminisztrációjának és ügy-