Antal Tamás: Törvénykezési reformok Magyarországon 1890-1900. Ítélőtáblák, bírói jogviszony, esküdtszék - Dél-Alföldi évszázadok 23. (Szeged, 2006)

MÁSODIK RÉSZ - VIII. FEJEZET: A SAJTÓESKÜDTSZÉKEK A KORABELI GYAKORLAT TÜKRÉBEN

ráskodni fognak: Váljon helyeselhető volna-e józanul oly elv, hogy az esküdt nem a törvény s az előadott bizonyítékok, hanem kedélye, rokon- vagy ellenszenve, vagy mint Kjacziány] úr mondja, a társadalomtól nyert jogérzete szerint ítéljen!"

806 Az élvezetes stílusú szakmai bajvíváshoz csupán annyit tennénk hozzá, hogy a történelem igazolta Gelléri aggodalmait — miként azt számos államban mára be is látták, s ezért az esküdtszéki bíráskodás rendre háttérbe szorult. A dualizmuskori szabályozásunk egyébként megfelelt az akkori európai normáknak: a maga totalitásában nem volt sem sikerültebb, sem rosszabb, mint a kontinens egyéb államainak megoldásai. Azt azonban nem vették megalkotói figyelembe, hogy az angolszász jog- s benne az eljárási rendszer gyökeresen különbözött a hazai viszonyoktól, s a differencia nem nemzedékekre, hanem az egész történelemre visszamenően fennállt. Mégis, Európa akkoriban ünnepelte az angoloknál sem mindig megfelelően működő jwryt,

807 s próbaképpen alkalmazták is az államok Máltától Norvégiáig. És valóban: Magyarországon a kezdeti lelkesedés hamar alábbhagyott. „Bizonyos tartózkodó hangulat, sőt hidegség kezd terjedni ezen néhány év előtt csaknem az imádásig magasztalt intézmény irányában" — fogalmazott a Themis egyik cikkírója 1871ben. Ugyanakkor hozzátette, hogy ez azért nem csoda, mivel „az esküdtszékek nálunk oly viszonyok között hozattak be, melyek erre ép[p]en a legalkalmatlanabbak voltak". A megállapításai szerint nálunk nem létezett tisztelet, jogérzet és bizalom a kormányzati közegek iránt. Ezzel magyarázható, hogy az első évben (1867-1868) alig lehetett esküdtszéket rendesen összehívni, mivel az esküdtek nem jelentek meg. Utóbb már javult a helyzet, de csak a pénzbírságoknak köszönhetően. Ettől függetlenül a szerző a juryt helyes intézménynek tartotta, de a hazai megvalósítását elhibázottnak vélte. A közönséges bűntettek felett is hatáskörrel felruházandónak javasolta őket, ugyanis ez legitimálhatta volna az intézményt, mivel a sajtóperek legtöbbször politikai színezetűek voltak, s így az esküdtszékek nem tudtak kellő tekintélyt kivívni maguknak.

808 Szerencsére adatokkal is tudjuk illusztrálni az említetteket: a Pest-kerületi esküdtszék 1868 és 1870 közötti kimutatásáról van ismeretünk. E szerint 133 feljelentés történt a vizsgált időszakban, ennek 1/3-a közvádlói, 2/3-a magánpanasz folytán (1868:60, 1869:40, 1870:33 feljelentés). Ezekből összesen 91 tárgyalás keletkezett. 1868-ban 39 vádlottból felmentettek 27-et, bűnösnek 12-őt találtak. 1869-ben 68 vádlottból felmentettek 25-öt, bűnösnek 43-at mondtak; 1870-ben 27 vádlottból feloldoztak 20-at, elítéltek 7-et. A maga teljességében 134 terheltből 72-őt mentett fel az esküdtszék és 62-őt ítélt el. így a felmentő ítéletek aránya 54% volt. Az elemzést készítő is elismerte: ez nem igazán nevezhető „normálisnak". Ennek okaként arra figyelmeztetett: meg kellene engedni az esküdteknek az enyhítő körülmények kinyilatkoztatását 806 Gelléri [805. jz.], 305. p. 807 Egy súlyos angliai esküdtszéki hibáról számol be egy JK-beli tudósítás a Mast-Hope vasútállomás ügyében. A bíró e szavakkal kommentálta az esküdtszék tévesen felmentő határozatát: „Nekünk azonban nincs hatalmunkban a nagy igazságtalanságot, melyet önök az egész emberiségen elkövettek, orvosolhatni." JK 1869. november 2. (44. szám) 307-308. p. 808 Esküdtszéki tanulmányok I. Themis. 1871. január 17. (3. szám) 23-24. p.