Antal Tamás: Törvénykezési reformok Magyarországon 1890-1900. Ítélőtáblák, bírói jogviszony, esküdtszék - Dél-Alföldi évszázadok 23. (Szeged, 2006)
MÁSODIK RÉSZ - VII. FEJEZET: A SAJTÓESKÜDTSZÉKI ELJÁRÁS (1867-1896)
Az első esetben tehát a ténykérdésről, a másodikban viszont a bűnösségről kellett a laikus bíráknak nyilatkozniuk, amely — miként már jeleztük — nem aggályok nélkül való volt, hiszen a jogdogmatika ismeretét egyetlen kitanításból még nem szerezhették meg oly mértékben, hogy annak alapján mások felett biztonsággal ítélkezhessenek is. Ráadásul, mivel döntésüket indokolniuk nem kellett, az esküdtek megállapíthatták a tényállásszerűséget anélkül is, hogy utána — horribile dictu a bűnösséget törvényesen kizáró okok hiányától függetlenül — a bűnösséget is kijelentették volna. Ezen eljárás az esküdtek ítélkezésének maximális szabadságát biztosította, noha az intézménynek nem ez volt az egyetlen követendő princípiuma. Mit sem változtatott ezen az a lehetőség, mely szerint akár a vádló, akár a vádlott indítványozhatta egyéb kérdések beiktatását is; ekkor a bíróság nyomban határozni volt köteles az indítvány felett, sőt maga is megfogalmazhatott újabb problémákat (R1867, 61., 62. §). Az elnöki kitanítás a szükségesnek vélt jogszabályi ismeretekre és arra vonatkozott, hogy mindent, mi elhangzott, akként ítéljenek meg, hogy a „próbák és erősségek miként hatottak ítélőtehetségükre, s igaz meggyőződésük szerint, részrehajlás nélkül és férfiakhoz illő bátorsággal mondják ki az elejökbe terjesztett vádra nézve — a felhozott bizonyítékok nyomán a 'vétkest', ha a vádlott vétkes, — a 'nem vétkest', ha a vádlott nem vétkes" (R1867, 63. §). Mindez az általunk az esküdtszék teljes szabadságának nevezett elvként bemutatott maxima érvényesülését jelentette. Az esküdtek ezután a szobájukba vonultak — Angliában ez sem volt szükséges 785 —, s tanácskozásuk megnyitása előtt főnököt választottak, aki ezután egyenként felolvasta a tanács elnöke által megfogalmazott, s írásban az esküdtszéknek átadott kérdéseket egymás után, majd szavaztak róluk. Mindez élőszóval történt, de egyetlen tag kívánságára is áttérhettek a titkos szavazásra. Ezen lehetőségben némelyek a teljes befolyásolhatatlanság, mások éppen a befolyás indokolatlan kockázatát látták megtestesülni. 786 A vádlott bűnösségének megállapításához 7 szavazat volt szükséges (1848ban 8! 787 ), értelemszerűen 6 felmentő szavazat már a vádlott feloldozását jelentette (R1867, 65-69. §). A határozat meghozatala alatt a külvilággal nem érintkezhettek, kivéve, ha ehhez az elnök írásban hozzájárult. Azonban jogukban állt a tanácstól újabb jogi felvilágosításokat kérni. A tanácskozásról semmilyen feljegyzés sem készült, nehogy utóbb az egyes döntések következtében a tagokat bármilyen hátrány veszélyeztesse. Csupán a válaszukat kellett felírni a kérdést tartalmazó lapra, s ezzel térhettek ismét a tárgyalóteremben. Ott a főnökük ismertette a döntést; becsületére és lelkiismeretére hivatkozva Isten és ember előtt feltárta, hogy milyen szavazataránnyal milyen álláspontra jutottak. A feleleteket is tartalmazó íveket az elnök és a jegyző írta alá (R1867, 70. §). Ha a vádlott nem vétkesnek nyilváníttatott, az elnöklő bíró őt a vád alól haladéktalanul felmentette, ha vétkes volt, a vádló előadta a büntetésre vonatkozó indítványát, Tarnai János: Egy angol sajtóper. JK 1911. április 28. (17. szám) 154. p. Réső [9. jz.], 120-126. p. Vö. R1848, 75. §!
