Antal Tamás: Törvénykezési reformok Magyarországon 1890-1900. Ítélőtáblák, bírói jogviszony, esküdtszék - Dél-Alföldi évszázadok 23. (Szeged, 2006)
MÁSODIK RÉSZ - VII. FEJEZET: A SAJTÓESKÜDTSZÉKI ELJÁRÁS (1867-1896)
helybeli egyénekből, szabad választás útján egészítették ki a juryt (R1867, 29., 30. §). Egybegyűlvén a 36 tag, neveiket ismét tégelybe vetették, majd egyenként kihúzván mind a vádló, mind a terhelt és védője — több vádlott esetén valamennyien együtt — 12-12 tagot indokolás nélkül elutasíthattak (visszavetés). Ha már 12 olyan jelöltet húztak ki, akik ellen nem tiltakoztak: az esküdtszék belőlük alakult meg, ha már 24 fő ellen emeltek kifogást, a többi 12 jelölt automatikusan esküdtszéki taggá lett. Rendszerint a vádló nem merítette ki jogosultságát, sőt lehetősége volt annak egy részét a vádlott javára átengedni (ez utóbbit a legtöbbször mellőzték). A biztonság és a zavartalan tárgyalás kedvéért két póttagot is választhattak a már ismert tizenkettő mellé a vissza még nem vetettek köréből, ha ennyi sem lett volna, ők is a jelenlévő és esküdtképességgel bíró polgárok személyéből kerülhettek ki. Őket nem, azonban a 12 rendes tagot nyomban megeskették — ezáltal az esküdtszék megalakítása befejeződött (R1867, 31-38. §, R1871, 39-46. §). Az esküdteket a bíróságtól, a vádlótól, a védőtől és a hallgatóságtól is jól elkülönítve kellett elhelyezni a teremben a terhelttel szemben avégett, hogy őt az egész tárgyalás folyama alatt jól láthassák, azt is érzékelve, milyen hatást fejtenek ki rajta a felhozott bizonyítékok (R1867, 41. §). Ha a vádlott nem jelent meg a tárgyalás helyén és idején, vagy makacssági eljárást alkalmaztak, vagy a terhelt elővezetését rendelték el, netalán a tárgyalás elhalasztása mellett dönthetett az elnök. A tárgyalást az elnök nyitotta meg: a vádlott személyazonossága felől meggyőződvén és a vádló és a védő fegyelemre lévén intve, a vádlevél jegyző általi ismertetése következett. A bizonyítási eljárásban a tárgyi bizonyítási eszközök (nyomtatványok, metszetek) bemutatása történt meg először, ezután hallgatták meg a felesketett tanúkat és műértőket (szakértőket). A bizonyítás szabályait egyik rendelet sem részletezte igazán, inkább a későbbi Bp általi 780 és a mai is használatos eljárási klauzulákhoz igazodtak azzal, hogy az esküdtek is kérdezhettek (R1867, 49., 50. §). Egyedül a sértő, megbecstelenítő, meggyalázó állítások bebizonyítására nézve utalt a rendelet a sajtótörvény 24-25. §-ra (a valóság bizonyítása, exceptio veritatis): az ilyen állítások valóságának bizonyítása nem volt megengedhető, kivéve, „ha valaki mint köztisztviselő, vagy -megbízott cselekedett, és a felhozott tények e korbeli eljárásra vonatkoznak". A panaszló fél erkölcsi magaviselete mellett is voltak bizonyítékok említhetők, de maga a vádlott, annak erkölcsisége ellen, nem követelhetett probációt (1848: XVIII. tc. 2425. §). (Érdekes kérdést jelentett az élclapok megítélése, mivel etikai-esztétikai problémát is felvetett a pasquill elbírálása, amennyiben azt kellett eldönteni, hogy az inkriminált hely élces túlzás vagy rosszakaratú sértés-e. Ehhez egyes vélemények szerint special-jury szervezése lett volna indokolt. 781 ) 780 Lásd a Bűnvádi perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII. tc. 306-313. és 350-352. §-át! 781 Dux Adolf: Az esküdtszék és az élclapok. JK 1868. november 22. (47. szám) 370. p. A szerző szerint a humor és a gúny mértéke s a lap ismertsége lehet zsinórmérték a megítélésben.