Antal Tamás: Törvénykezési reformok Magyarországon 1890-1900. Ítélőtáblák, bírói jogviszony, esküdtszék - Dél-Alföldi évszázadok 23. (Szeged, 2006)

BEVEZETÉS

LIX. tc. 101-103. §§). így az 1869 és az 1881 közötti „hosszú" évtized átmeneti korszak volt a Kúria történetében: az egykori megosztottságát egy újabb dichotómia váltotta fel érezhetően francia mintára. A változások a perrendtartás modifikációját is magukkal vonták (1870. évi XIV. tc). A szerző részletesen kitért a Kúria jogalkotást előkészítő szerepére, amely saját kezdeményezésen vagy miniszteri felkérésen alapult. Ennek illusztrálására az előbb említett perrendtartási módosítást használta fel. A Ptrt jelentősége a maga idejében nem volt vitatható. Ha sok hiányosság jellemezte is, s döntően ragaszkodott a megszokott írásbeli pervitelhez, mégis kodifikált formában tárta a jogalkalmazó és a jogkereső közönség elé az eljárási szabályokat. Ezzel pionyír volt, még ha messze is állt a későbbi Bűnvádi perrendtartás (1896. évi XXXIII. tc.) és a Polgári perrendtartás (1911. évi I. tc.) liberális elveitől és intézményeitől. A bírósági reform azonban még nem fejeződhetett be: az első folyamodású fórumok novációja következett. A közigazgatás átalakításával (1870. évi XLII. tc.) összhangban az első fokú bíróságokat is ki kellett jelölni és szervezetüket meg kellett határozni. A fő kérdés természetesen a társas- és egyes bíróságok egyensúlyának megteremtése volt. Az alsóbírósági szervezetet a békebírákra, a járásbíróságokra és a törvényszékekre tervezték építeni. A Kúria fórumai és a miniszter is a társas bíráskodás mellett törtek lándzsát. Külön kérdést vetett fel az első fokú bíróságok számának és székhelyeinek megállapítása is, amelyet egy 25 tagú bizottságra bíztak. A monográfia részleteiben ismerteti a bizottság és az ellenzők álláspontját, s Horvát Boldizsár veszszőfutását, amely 1871 júniusáig tartott. A „végső alku" eredményeként az 1871. évi XXXI. tc. megszervezte a járásbíróságokat, a királyi törvényszékeket és a buda-pesti váltó törvény széket. A békebírói intézmény meghonosítását elodázták, s csak később, 1877-ben emelték be a jogrendszerbe. A járásbíróságok egyes bíróként ítélkeztek, a törvényszékek társas fórumok lettek, a váltó- és kereskedelmi ügyekben eljáró fővárosi és vidéki törvényszékek pedig ülnöki rendszert alkalmaztak, s ezzel a Schöffe megjelent Magyarországon is. A jogszabály hatásköri kérdésekkel is részletesen foglakozott meghatározva a fellebbviteli lehetőségeket is. A pénzügyi bíráskodás addig fennállott rendszerét 1871-ben szintén megszüntették, s helyette igazságügy-miniszteri rendelettel alkottak újat: 16 törvényszéket ruháztak fel pénzügyi bírói hatáskörrel. Rendelettel rendezték a telekkönyvvezetés kérdését is. Sajtó és bányaügyekre szintén csak néhány társas bíróság (törvényszék) nyert hatáskört. Néhány kiemelt tárgyi súlyú bűncselekmény esetében (felségsértés, hűtlenség, pénz- és közhitelpapírok hamisítása) a királyi táblák székhelyén működő törvényszékek bírtak kompetenciával. A törvényszékek számát a hatályba léptető törvény, az 1871. évi XXXII. tc. 102-ben, a járásbíróságokét 360-ban állapította meg egyelőre provizórikus jelleggel. A bíróságok szervezése nem nélkülözhette a megfelelő és korszerű ügyészségek megalkotását: a legiszlatíva az 1871. évi XXXIII. tc-kel tett eleget ennek a feladatnak. Megállapította az ügyészségi hierarchiát, a felügyelet és a főfelügyelet módját, az ügyészek feladatát, amelyeket Máthé Gábor tételesen ismertet. Az első folyamodású királyi törvényszékek és járásbíróságok székhelyeinek kijelölése miniszteri rendelet által történt, kinevezték a bírákat és az ügyészeket is. Ezzel