Bánkiné Molnár Erzsébet: A Jászkun autonómia - Dél-Alföldi évszázadok 22. (Szeged,2005)

AZ EGYÉNI GAZDÁLKODÁS LEHETŐSÉGEI

egyházi földje szántásra nem alkalmas, ezért újabb földet kért. Kérését a tanács visszautasította, mondván, ha a kérelmezőnek nem elég a gabonatermő földje, annak nem a föld terméketlensége vagy csekélysége az oka, hanem az, hogy szállásföldje ekével élhető jelesebb részét „szőlőnek, szilvának, erdőnek, veteményes és dohányos kertnek fordította, holott a község már ezelőtt szőlőföldet is /:melyet az úr eladott:/ osztott, s veteményes kertet is juttatott."

659 Almássy példáját kevesen követték, a többség gabonát termelt, amit kaszával arattak, s nyomtatás után veremben vagy hombárban tároltak. A szántóföldi gabonatermesztés intenzívebb kultúrákkal való vegyítésére vagy felváltására csak néhány gazda vállalkozott. A XVIII. század végén belterjes növénytermesztéssel, trágyázással, növényvédelemmel alig foglalkoztak. Az ugar legeltetésével, s a tanya körül tartott, a tarlóra hajtott állatokkal nem csak a takarmányozást, bizonyos mértékig a föld termékenységének javítását és a trágyázást is megoldottnak tekintették. A trágyaszórást, a természetes módszer mellett, csak a század végén alkalmazták. 1797-ben egy hasznavehetetlen nyolcholdas szegletföldet, amin a vevő a juhait kívánta fejemi, azzal a feltétellel adott el a gazda, hogy a 130 Rft-os vételár mellé részt kért a keletkező trágyából, mert azt saját megmaradt földjének javítására akarta fordítani.

660 A növényvédelem főként a kártékony állatok, a sáskák és a hernyók irtásában merült ki. Kártékony állatokhoz sorolták a dúvadakat és a verebeket is. Rendszeresen kerületi előírások szabták meg, hogy évenként egy-egy személy hány verébfejet köteles beszolgáltatni a verébirtás bizonyságaként. A legnagyobb veszélyt a sáskajárások jelentették. Egy-egy sáskahad az egész határt pusztasággá változtatta, ezért a települések a járványokhoz hasonlóan jelezték egymásnak, ha sáskahad közeledett határukhoz. A sáskáktól elsötétült ég félelmetes volt, de az igazi nagy veszély akkor következett, ha leszálltak. Ilyenkor a helység aprajanagyja, felnőttek és gyerekek, zsellérek és redemptusok, szolgák és szenátorok rangkülönbség nélkül, vesszőseprűkkel hadonászva, csapkodva próbálták a sáskahadat a határtól távol tartani. A módszer nagyon ritkán vált be, a sáskák túlereje többnyire győzött, és leszálltak. Ekkor a rovarokat megpróbálták agyoncsapkodni vagy a lerakott sáskatojásokat összesöpörni és elégetni. Elterjedt hiedelem és szokás volt, hogy „legjobban lehet azon férgeket harmattal rontani, körül kell szalmával hinteni, és azt meggyújtani, hogy a sáskák visszaforogjanak a rontásra".

661 Az elemi csapás azonban, minden összefogás ellenére megtizedelte a termést.

662 A rontás éppúgy nem segített, mint az égiháború elleni harangozás, vagy a vissza-visszatérő aszályok idején az esőért könyörgő misék elrendelése. Az időjárás viszontagságainak kitett, alig trágyázott, növényvédelmet nélkülöző határban a terméseredmények ingadozása, és az ismétlődő ínséges időszakok próbára tették az itt élők kitartását. A fődbe ásott gabonásvermekben a betakarított termés sokszor megpenészedett, még gyakrabban megzsizsikesedett. Az ilyen gabonát egyszerűBKML Kf. lt. Prot. 7. 42/1789. BKML Kf. lt. Prot. Pol. 9. 153/1797. BKML Kf. lt. Arc. 23. Caps. 2. Farc. 1. 1/1782. BKML Kf. lt. Lad. 27. Cs 12. Sz 13. XVIII. szd.