Blazovich László: Szeged rövid története - Dél-Alföldi évszázadok 21. (Szeged, 2007)

VI. AZ ÚJRAFELEMELKEDÉS KORA (1686-1849)

Az utolsó választmányi ülést április 23-án, népgyűlést pedig a rá következő napon tartották, amelyeken a tisztújítást készítették elő. Az új tanács választását május 14-én rendezték a Szabadság térre átkeresztelt piactéren (mai Széchenyi tér) „Isten szabad ege alatt, amelynek eredményeként a főbíró Tóth Mihály, a polgármester pedig Vadász Manó lett. Ugyanekkor választották meg a 185 tagból álló városi képviselőtestületet. Az országgyűlési választásokat június 18-ára tűzték ki. Követként Kossuth Lajost és Klauzál Gábort választották. Miután másutt már bejuttattatták őket az országgyűlésbe, a választást nem fogadhatták el, így július 2-án a később országos hírnévre szert tett két férfiút, Osztróvszky Józsefet és Rengey Ferdinándot választották Szeged követeivé. A békés építés munkáját azonban hamar megzavarta a délvidéki szerb felkelés, amely sajátos helyzetbe hozta Szegedet. A karlócai gyűlésen, ahol Josip Rajasics-ot pátriárkának, Te van Supljikac ezredest pedig vajdának választották, a korábban a piarista atyáknál tanult Rajasics pátriárka irányításával a főotbor szembefordult a magyar kormánnyal, és miután kidolgozták az önálló szerb Vajdaság, a mai Vajdaság előképének programját, Djordje Stratimirovic május 24-én az egész szerb népet, határőröket és szerb parasztokat fegyverbe szólította. Öt megerősített felkelő tábort (Periász, Újvidék és Karlóca között, Temerin, Szenttamás és Alibunár) hoztak létre, közülük Szegedhez a római sáncok mögött felállított Szenttamás (Srbobran) feküdt legközelebb. Június közepén a felkelők létszáma 20 ezer főre növekedett, hozzájuk a török fennhatóság alatt álló Szerbiából 10-12 ezer önkéntes csatlakozott Stevan Knicanin ezredes vezetésével. Szerbia, bár hivatalosan semlegességet hirdetett, titkon segítette a felkelőket. Mivel Magyarországon és a térségben állomásozó sorezredekre tisztjeik osztrák érzelmű magatartása miatt számítani nem lehetett, a Batthyány-kormány megkezdte a saját községe határait csak különleges esetben elhagyó nemzetőrség és a hároméves önkéntesek, a későbbi honvédség toborzását. A 3. honvéd zászlóalj gyülekezési helyéül Szegedet jelölték ki. Ide kellett érkezniük a Csongrád és Csanád megyeieken kívül Nagyvárad, Arad és Gyula vidékéről az önkénteseknek. Ellátásukról a város gondoskodott, miután központi támogatást nem kapott. A még teljesen meg sem szervezett zászlóaljat a körülményektől szorítva nagyon hamar a tűzvonalba küldték. Csuha Antal nemzetőr őrnagy parancsnoksága alatt június 21-én gőzhajóval indították útnak őket Óbecsére, hogy a szerb felkelők előre nyomulását a Tisza mentén feltartóztassák. A sebtében összeállított sereget 920 gyengén felszerelt honvéd, a Ferenc Károly főherceg alapította ezred három százada valamint a Don Miguel ezred egy százada és egy fél ágyúüteg alkotta. A „fehér tollasok" (kék sapkájuk mellett megkülönböztetésül fehér kakastollat viseltek) parancsnoka június 22-tól Damjanich János lett. A zászlóalj később a tavaszi hadjárat során tüntette ki magát. Az ugyanitt szervezett 33-as zászlóalj a branyiszkói csatában jeleskedett, míg a Földváry Sándor vezette nemzetőrök, akik Szenttamás elfoglalásakor szereztek maguknak dicsőséget, a későbbi 104-es zászlóalj magvát képezték. Szeged a később szervezett 103-as zászlóaljat szintén magáénak mondhatta. Ebbe szegedieken kívül vásárhelyieket és felső-torontáliakat toboroztak. A szegediek áldozatvállalására jellemző példa, hogy a 104-es zászlóalj felszerelésére a már említett nagypolgár, Götz János egymaga 400 forintot adott, és a kevésbé vagyo-