Blazovich László: Szeged rövid története - Dél-Alföldi évszázadok 21. (Szeged, 2007)

VII. A POLGÁRI VÁROS

inkább háttérbe szorult. A takarmánynövények, például a lucerna, lóhere és zabosbükköny vetésterülete ugyancsak fokozatosan nőtt a korszak végéig. Szükségessé tette a legelőterület rohamos csökkenése. A föld művelése a szegedi határban a hagyományos eszközökkel folyt. A gépesítés gyors terjedését gátolta a sok, semmiféle tőkeerővel nem rendelkező kisgazdaság jelenléte. Vaspapucsos faekével a homokos talajon még a századforduló táján is dolgoztak. A fagerendelyes vasekét (Vidacs eke), a korszakban végig használták, de terjedt a teljes vaseke vásárlása a gazdák között. A föld további megmunkálásához „tüsökboronát", fa- és vasboronát alkalmaztak, de előfordult henger is. A szelelőrosta, szecska vágó, kukorica morzsológép, répavágó ritkaságszámba ment. 1872-ben csak 9 gőzcséplőgépet és 2 lójárgányos cséplőt írtak össze. 1915-ben már 87 cséplőgép üzemelt. A törpebirtokosok, bérlők és kisparasztok maguk arattak, a nagyobb földdel rendelkezők részes aratókat fogadtak. 8-12 hold jutott egy kaszára. A kapások közül a kukoricavetés meghaladta a szántóföldnek a negyedét. Jelentőségét a takarmányozásban betöltött szerepe növelte, és biztos termésre lehetett számítani belőle. A századforduló környéki holdankénti öt mázsás termésátlag egy évtized múltán megkétszereződött. A lófogút illetve a Vásárhelyről meghonosodott „putyi" kukoricát termelték. A kisparaszt maga művelte kukoricaföldjét, a „jógazdák" és nagy gazdák harmados művelésre adták ki. A harmados a vetést, kapálást, törést és szárvágást végezte, amiért a termés harmad részét kapta. A csak törést a termés 12-ed részéért végezték. A kukoricaföldeken, akárcsak másutt, köztes növényként babot és tököt, szegélynövényként pedig napraforgót termesztettek. A napraforgó olajos magvából a ricaolajat, tányérica olajat, az étkezéshez fontos alapanyagot sutulták. Amint a Csanád és Csongrád megyei kertészközségekben, a szegedi tájon szintén virágzott a dohánykertészet, főképp a 19. század első felében. Korszakunkban egyre csökkent és a századforduló környékére teljesen megszűnt a dohány termesztése. Mára az egykor Szegeden legtöbb munkást foglalkoztató dohánygyár emléke is kikopott a helyi memóriából. Az épületeibe később költözött ruhagyárról is voltokban beszélhetünk. A dohánnyal szemben a paprika termesztése nemhogy elsorvadt, hanem általa Szeged neve — mint említettük — az egész világon elhíresült. Az Amerikából származó fűszernövény — amelyet előbb dísznövényként majd gyógyszer alapanyagként palántáztak és ültettek — a Balkánról (feltehetően a gyógyító tevékenységet folytató alsóvárosi ferencesek közvetítésével) érkezett a városba még a 16. század második felében. Előbb a bőr pirosítására, majd váltóláz ellen orvosságul alkalmazták. A 19. század első felében kofaasszonyok hordták a jó hírű szegedi csörmő paprikát Horvátországtól Debrecenig és Nagyváradig a vásárokra. Ám híre és termesztésének méretei a monarchia korszakban növekedtek igazán. A két világháború közötti időben azonban a külföldi piacokon értékesítési nehézségek léptek fel. A paprikát az alsóvárosi feketeföldeken majd később a tanyavilágban is 50006000 holdon 5000 család termesztette. A paprika ültetést vagy rakást a palánta nevelés után Antal-napig (június 13.) fejezték be. A paprikaföldet háromszor kapálták, a „szödést" pedig Kisasszony-nap (szeptember 8.) után kezdték. A leszedett paprikát az eresz alá vagy az udvarra terítették szikkadni, majd füzérekbe fűzték, és a házak falára