Blazovich László: Szeged rövid története - Dél-Alföldi évszázadok 21. (Szeged, 2007)

VII. A POLGÁRI VÁROS

függesztették száradni, majd az őrlés következett. A paprika termesztésével foglalkozó családok, akárcsak a makói hagymások, főképp a monarchia idején kiemelkedő jövedelemre tettek szert, és a paraszti polgárosodás élén jártak. Bodon, Ballagitó és Hattyas áradmányos talaján, valamint a város körüli kertekben hüvelyeseket és zöldségféléket vetettek, kertgazdálkodást folytattak. Egy magyar holdnyi terület (1200 négyszögöl) egy családot tartott el. Az áruknak felvevő piacot biztosított a város egyre növekvő lakossága. E munkát Tömörkény István így írta le: „Ez a föld kora tavasztól késő őszig dolgozik, ha megnövelte az első retket, utána finom saláta következik vagy karfiolféle, azután dinnye, zöldség, s végül előhozza azt a fajú paprikát, amit egész télen át el lehet száraz homokon tartani..." Állattenyésztés A közlegelőkön az egyes állatfajtákat egymástól elkülönítve legeltették. így megkülönböztettek baromjárást, csordajárást, ménösjárast, csikójárást, birkajárást és csürhejárast. Szegeden, amint Bálint Sándorra hivatkozva a vidék mezőgazdaságának és néprajzi leírásának kiváló tudósa, Juhász Antal a monográfiában leírja, a pusztákon legelő szarvasmarhák együttesét nem gulyának, hanem baromnak vagy falkának nevezték, az együtt legelő tinókat és ökröket pedig csordának. Az anyafalkában teheneket és bikákat, a szűzfalkában rúgott borjúkat (három és négyhónaposan elválasztott borjakat) és hasas teheneket legeltettek. A csordában legelő kiherélt bikaborjakat három éves korukig tinónak, míg betanították igavonásra ökörtinónak (innen a szólás: tanulj tinó ökör lesz belőled), á rendszeresen jármozottakat ökörnek vagy igásökörnek nevezték. A szűzfalkába 400-500, az anyafalkába 500-600, a csordába 800-1000 állatot „vertek" össze. Egy marhafalkánál rendszerint öt pásztor szolgált: a számadó, a számadóbojtár (öregbojtár), a második bojtár, a kisbojtár és a lakos, akire a főzést és a jószág éjszakai felügyeletét bízták. Az alsóvárosi pusztán neves számadókként tartották számon a Fődi, Sója és Táncos nemzetség tagjait. A közlegelőre bárki kihajtathatta a jószágát, aki a fűbért megfizette, amely koronként és állatfajként változó összeget tett ki. A századfordulóig a magyar szürke marha volt többségben a legelőkön, majd fokozatosan szorította ki a piros-tarka svájci fajta. A korszak végére az előbbi számaránya 10%-ra csökkent. Bár a lótenyésztést a kormányzat erőteljesen támogatta, mivel a magángazdaságokból vásárolták a katonaság számára a lovakat, és különösen jó árat fizettek a huszárlónak alkalmas, hátalásra betört ún. remonda csikóért. Ennek ellenére Szeged nem volt híres lótartásáról. Megelőzték ebben a vásárhelyi és makói gazdák, jóllehet a kezesménes mellett, amelynek állományát istállóban teleltették, a századfordulóig egész évben legelőn élt szilajménest is tartottak. A szegedi jó lovas gazdák közöl az alsóvárosi Dobó István neve említésre méltó, akinek lovai több lóversenyen győzedelmeskedtek. Innen a Futó Dobó ragadványneve. A juhtartás, amint a korábbiakban láttuk, a 19. század első felében kapott nagyobb teret a szegedi állattenyésztésben. Magyar juhfajtákat, köztük rackát, cigáját tartottak. Még 1870-ben is, amikor Magyarországon a legnagyobb juhállományt,