Blazovich László: Szeged rövid története - Dél-Alföldi évszázadok 21. (Szeged, 2007)

V. A TÖRÖK HÓDOLTSÁG KORA (1543-1686)

6. VILÁGI ÉS EGYHÁZI MŰVELTSÉG A virágzó művelődési viszonyokban, ha nem is azonnal, nagy változásokat hozott a török megjelenése. Immáron közhelyként emlegetett dolog a gazdasági és szellemi elit távozása a városból, ami különösen felgyorsult, miután a magyar lakosokat a Palánkból kitelepítették. A szellemi elit távozása nem csupán szegedi jelenség. Gondoljunk csak a Nagykárolyban született és a Felvidékre távozott Károli Gáspárra, a bibliafordítóra és a váradi gyökerű Pázmány Péterre valamint sok társukra, akik elhagyták a Hódoltság területét. Szeged korábbi fényét tükrözi, hogy valóban impozáns a városból elszármazó jelességek száma, akik beírták nevűket az ország művelődéstörténetébe. Abádi Benedek, Szegedi Gergely, Szegedi Kis István, Szegedi Máté és Szegedi Lajos protestáns prédikátorok neve ismerősen cseng a pallérozott emberek fülében, kevésbé ismert az általunk más helyütt már említett jeles orvos, Körösi Fraxinus Gáspár neve, aki szintén kora értelmiségi elitjének tagja volt, és közéjük tartozik Musinai Gerván János szerencsi apát, a szegedi bíró fia, akinek 1526-ban a csanadi püspök méltóságát adta János király. E sorok írójának azonban elsősorban nem őróluk, hanem az otthon maradottakról kell szólnia. Az első, 1546-ban készült török adóösszeírás a város egyházi művelődési viszonyairól fontos adatokat tartalmaz. Mint ismeretes, a felsővárosi premontrei apáca és domonkos rendi férfi kolostor lakói 1511 előtt, illetve 1529-ben távoztak Szegedről. Meglepő viszont, hogy az utóbbitól nem messze, a Szent György utcában, ahol a plébániatemplom állt, három papot írtak össze szolgákkal. Mivel köztudott: világi pap nem maradt a Hódoltságban, csak kolduló rendi szerzetesek, Szakály Ferenc feltételezi domonkos barátok jelenlétét Felső városon. Mivel a mariánus ferencesek a török hatalomátvételkor távoztak a városból, és a Nagy utcában, ahol kolostoruk állt, 10 papot írtak össze szolgákkal, akik a dolgozó testvérek lehettek, Szakály úgy véli: itt tartózkodtak az alsóvárosi obszerváns barátok, ugyanis 1546-ban, ahol kolostoruk állt, egyetlen papot sem írtak össze. Alsóvárosi helyükről bizonyára behúzódtak a földhányással védett Palánkba, és csak a magyar lakosok kiűzése után tértek oda vissza. Nekik köszönhető a város lakosságának visszatérése a régi valláshoz, a katolikus hithez. Szeged polgárai ugyanis a nagy alföldi mezővárosok lakosságához hasonlóan rokonszenvezve vele, hamarosan a protestáns hitre tértek, ám a fordulat hamarosan beállt, mert 1562 januárjában három szegedi molla levelében azt írta, hogy az Új Boldogasszony-templom, amint a szegedi polgárok bizonyították, 53 év óta a barátoké, és ezért a török hatóság azt a ferencesek kezén hagyta. A levél tartalmából egyrészt következtetni lehet a lakosság többségének visszatérésére a katolikus hitre, másrészt a két felekezet és papjaik között fellángolt vitára, amelynek emléke a 18. században került lejegyzésre Fridrich Orbán két kötetes latin nyelvű rendtörténetében. A templom megszerzésének ügyében a török hitvitát rendelt el a felek között. A vita már-már eldőlni látszott, amikor a tanulatlan kuktafráter váratlanul megkérdezte a prédikátortól: hányan vannak az evangélisták. A lelkész nem is kívánt válaszolni, végül a bég és a kádi unszolására előszámlálta a négy evangélista (János, Lukács, Márk és Máté) nevét. A kukta színlelt csodálkozással kérdezte: Miért maradt ki Recef, az ötödik. (Az arab egyházi író a törökök előtt nagy tiszteletben állt.) Mit sem törődve a hangosan