Blazovich László: Szeged rövid története - Dél-Alföldi évszázadok 21. (Szeged, 2007)

VI. AZ ÚJRAFELEMELKEDÉS KORA (1686-1849)

b) TÖRÖK GARNIZÖNBÓL CSÁSZÁRI GARNIZON A törökök nem egykönnyen nyugodtak bele fontos hídfőállásuk, Szeged elvesztésébe. Már 1686-ban cserét ajánlottak fel, Pécset és Szegedet kérték az elszigetelten állt Székesfehérvárért és Egerért. A haditanács az ajánlatot nem fogadta el, amire 1687 márciusában 1200 temesvári török tört Szegedre, de kiszorították őket a Palánkból. Májusban a lippaiak egy élelmiszer szállítmányt fogtak el, de az akción rajtavesztek, júniusban pedig a péterváradiak nyomultak fel Szegedig. A szegedi lakosság nagy része ebben az időben, nem bírva a zaklatást, elmenekült. 1697-ben a temesvári törökök és az oda menekült kurucok a város alá csapva az úton marhákat hajtottak el, és Szentesig törtek előre. A várat és a várost azonban már nem tudták visszavenni. Mivel Szeged még hosszú ideig, 1715-ig határszéli erősség maradt, a császáriak gondosan ügyeltek rá. Igaz, a várat nem építették újjá, csak a Palánkot erősítették meg, ám kijavították az ostrom pusztításának nyomait. Két újonnan létrehozott határőr kerületet állítottak fel védelmi célokból. A marosi és a tiszai (Titeltől Szegedig) közül az utóbbinak a központja Szeged, a parancsnoka pedig mindig a szegedi kommandáns volt. A szerb határőrök mellett magyar huszárok is szolgáltak a határőr kerületben, amelynek hadereje 4000 főt számlált, és tizenegy sáncban tartott őrséget. A szerb és magyar katonák életmódja hasonlított egymáshoz, a hadiszolgálat mellett földet műveltek és kereskedtek. A magyar milícia parancsnokai között hosszabb időt töltött Szegeden a későbbi kuruc brigadéros, Bottyán János. A városban a meghatározó tényező a katonai kommandatura volt. A kommandánsok közül Heister és Mortaigne tábornokokat, akik harc közben estek el, De la Vergne mellé temették az alsóvárosi templomba. Johann Fridrich Globitz két alkalommal, a leghosszabb ideig parancsnokolt a várban. A töröktől visszafoglalt területeket a bécsi udvar kamarai igazgatás alá helyezte két, a csáktornyai és budai központtal, amelyek kirendeltségeket, prefektúrákat állítottak fel 1688-ban. Még ugyanezen évben bíráskodási joggal is ellátták őket. Prefektúrát állítottak fel Szegeden is a birtokok, vámok és révhelyek, továbbá az egyenes adók és a regálék kezelésére, valamint a jövedelmek beszedésére. A városban továbbá harmincad hivatal és más szervezetek is működtek. A Bécs központú főhadbiztosságot, amely a hadsereg mozgatását szervezte, komisszárius képviselte Szegeden, akit a prefektushoz hasonló tekintélyűnek tartottak. Az Élelmezési Igazgatóság foglalkoztatta a legtöbb embert, 23 főt. Hajózási hivatalt is létesítettek a városban, amint a telekkönyvből kiderül. A hivatalok vezetői és tisztségviselői németekből kerültek ki. A sóhivatalt szintén felállította Szegeden az udvari vezetés. Miután a város elvesztette egykori királyi szabad városi jogállását, felszabadulása után nem kapta meg azonnal a szabad királyi városok kiváltságait, ezért a városi vezetésnek nem nyílt lehetősége sorsának szabad intézésére. Bár a hivatalnokok nem éltek vissza hatalmukkal, vaskézzel irányították a várost, és alkalmanként nem haboztak átlépni a fennálló jogszokásokat. A zentai csata (1697) után erőteljes török támadástól valójában nem kellett tartani. Annál inkább érezte a szegedi kommandáns, Globitz már 1703-tól a kurucok hadmozdulatainak hatását. A Szolnoktól Szegedig terjedő Tisza-szakasz mentén rácai többször összeütközésbe kerültek a kuruc csapatokkal. Sőt számíthatott a szegedi milí-